Harmadik fejezet - Démoni Jel

Sziasztok, drágáim!

Sajnálom, hogy így megkéstem, csak van itt most minden, ami nem bajt jelent, csak egyszerűen minden egyszerre szakad rám, a sok hülye doga, a rengeteg olvasnivaló, meg még az írás, meg házi dolgozatok, ehw. Na igen, és az ihlethiány - mármint nem is az ihlethiány, inkább nem tudom szavakba önteni a gondolataim. Ennek ellenére remélem tetszik nektek ez a rész is! Nagyon örültem a kommenteknek, a hosszú és tartalmas kommenteknek, amikkel már régen ajándékoztatok meg, szóval köszönöm. Mind az itteni, mind a Wattpadi kommenteket. <3 Imádlak titeket!

Várlak még titeket a Színjátékra is, ugyanis ott sem most lesz még rész, majd 1-2 múlva, mert nagyon lassan haladok - őszinte leszek, még neki sem kezdtem.

A hibákért elnézést, próbáltam átnézni, de már este van és rohanok aludni, meg olvasni, meg a többi! (Imádom ezeket a könyveket *-*)

Na szóval, hamarosan szünet, bírjátok ki! Nekem már csak hétfőn van tanítás, kedden pedig laza Lelkinap lesz... Utána pihi! ;) (Meg nagytakarítás...)

Kellemes olvasást!

Lexa

A fiú agya zsongott a rengeteg ide-oda cikázó gondolattól, ami már órák óta megszállta az agyát. Majd szétment a feje a rengeteg gondtól, és még a kellemesen hűvös londoni levegő sem űzte el ezt a rengeteg bajt. Órák óta az Intézet tetőjén ült, az egyik torony mögött, ami elrejtette őt a kíváncsi szemek elől. Felhúzott térdeit átölelte, állát térkalácsán pihentette.

Azt mondta megnézi a mondént, ám mégsem tette, úgy hallotta az ajtó előtt állva, kopogásra készülve, hogy éppen az egyik Klávé taggal beszélget és nem lett volna túl bölcs rájuk nyitni. Így is van baja bőven a Klávénak Louis-val, nem kell még rájuk nyitni.

Lou nagyot sóhajtott, a levegőben idegen, de mégis ismerős szagot érzett; fojtogató, szinte már büdös kölni szagát. Becsukta a szemét. Kérlek, Istenem, add, hogy csak képzelődjek…

− Ritkán látni nephilimet az Intézet tetején – szólalt meg a hang gúnyosan, a mély basszus egész közelinek, és hamisnak tűnt, mintha az úr rekedt lett volna. Irritáló és hátborzongató hangja volt, Louis viszont úgy tett, minta észre sem vette volna; ült tovább mozdulatlan.

−Ritkán látni áruló boszorkánymestert a londoni Intézet tetején – sóhajtotta Louis. – Csak kámfor, ugye?

− Így van, Louis. Csak a fejedben élek, ha hiszed, ha nem, jelenleg a tetőn alszol és álmodsz. Én nem léphetem át még az Intézet kapuját sem – felelte a hang, majd nagyot sóhajtott. – Azt hittem többet kell várnom a találkozásra.

− Nem vágyom a társaságára – jelentette ki ridegen Louis. A férfi nevetni kezdett, amolyan gúnyos nevetés volt, mintha ismerné a srácot, mint a tenyerét, és pontosan tudná mit fog mondani.

− Inkább lennél a kis kétszínű Harry-vel? Azt hiszed ő az, aki jót akar neked? Ugyan már! Harry hülye, akárcsak az apja. – A férfi szavai kemények és megvetőek voltak, Louis tisztán érezte az undort, ami Harry miatt éledt fel a férfiben. Louis az ajkába harapott, nem akart válaszolni. Fel kell ébrednem!

− Véleményem szerint pont, hogy fordítva van – motyogta orra alatt a fiú. – Úgy gondolom maga az, aki nekem rosszat akar.

− Oh, hát akkor nem ismered igazán Harry-t. Azt hiszed, ingyen felügyel téged évek óta? Könyörgöm Lou, egy démonban nem lehet bízni.

− Akkor magában miért kéne?

− Nem kértem, hogy bízz bennem. Egy szóval sem mondtam, hogy ezért vagyok az álmaid része. – A férfi hangja már csak suttogásnak hallatszott. Louis körül minden elsötétült, mintha egy feketelyukba lökték volna, csak lebegett a semmiben, nem látott és nem hallott semmit. Elveszett… Halk hangokat hallott.

Holott ordítottak.

− LOUIS! – Leah hangosan sikított az épület előtt állva, ahogy látta, hogy Árnyvadásztársa éppen a tető peremén lépked, akár egy akrobata. Talán ezzel nem is lett volna baj, de a fiú folyamatosan megingott, félő volt bármelyik pillanatban lezuhanhat.

− Leah! – kiáltotta Matt az ajtóból, majd azonnal a falfehér lányhoz rohant, követte a tekintetét, így megpillantotta az éppen alvajáró barátja alakját, aki még mindig életével játszadozva járkált a tető peremén. – Mi az Isten…? – kérdezte maga elé suttogva.

− LOUIS! GYERE LE ONNAN! ÉBREDJ FEL! – A hangos ordibálásra többen is kirohantak az épületből, de senki sem tudott cselekedni, csak rémültem figyelték a fiú minden mozdulatát. Mikor egyszer-kétszer megingott mindenki szíve félrevert. Louis végleg elvesztette az egyensúlyát és úgy dőlt oldalra, akár egy darab fa. Mindenki élesen sikította a srác nevét, mielőtt még erőtlen teste földet ért volna a fiú teste körül kékes-lilás füst jelent meg, ami pár méterrel a csapódás előtt megtartotta. Leah ijedten fordult hátra, Harry állt az Intézet kapuján kívül, szemei narancssárgán csillogtak és az ő kezéből áradt a kis felhőre emlékeztető, lilás füst. Ő mentette meg a fiút. Leah a döbbenettől csak nézte a magas alakot, Matt viszont parabatai-a teste alá futott és hagyta, hogy Harry az ölébe irányítsa, végül megtartotta az elernyedt testet. Harry maga mellé ejtette kezét és megkönnyebbülten sóhajtott, aztán belépett a kapun, egyenesen Leah mellé somfordált, aki a rémülettől megdermedve figyelte az eseményeket.

− Semmi baja, rendben lesz – mondta halkan Harry.

− Miért tette? – kérdezte suttogva a lány.

− Hidd el, hogy nem akarta megölni magát. Biztosan álmodott valamit, miközben irányították. És van is egy tippem, ki volt. – Szinte morogta a szavakat, az undor minden egyes belső szervét átjárta, úgy érezte rohad belülről a sok negatív impulzustól, amik ebben a pillanatban szinte szikraként pattogtak benne. López. Sosem hordott még a világ a hátán ekkora undorító, kétszínű boszorkánymestert, mint amilyen ő volt. És Harry ezalatt a száz év alatt sem tudott tőle megszabadulni, sem képletesen, sem gyakorlatban, akárhogy is próbálta.

Leah Harry-vel a nyomában ment fel a fiú szobájáig, ám ott Will erélyesen kijelentette a boszorkánymester nem léphet be egyenlőre az unokaöccse szobájába. A férfi nagyot sóhajtva huppant le az egyik padra, ami ott tündökölt barna színével a szürke ürességben. Karba fonta kezeit, miközben lábait keresztbe dobta. Az Árnyvadász lány idegesen tipegett le-fel előtte, kezdett beleszédülni.

− Lenyugodnál végre? – kérdezte idegesen, halántékát masszírozva.

−Lenyugodni? Majdnem meghalt! Ha te nem érsz ide időben…

− Akkor sem lett volna semmi baja – vágott közbe a férfi. – Higgy nekem.

− Egy boszorkánymesterben nem lehet bízni. – Amint a szavak elhagyták a lány száját Harry felhúzta az orrát, kicsit arrogánsnak találta a lányt. Talán kicsit egoistának, de amolyan hülye egoistának.

− A Klávét szolgálom évek óta, mégis van pofád ilyet mondani? Nem vagy te egy kicsit tiszteletlen? – Kicsit megsértődött Leah mondandóján, olyan könnyen csúsztak ki a szavak ajkai közül, mintha ez egy szokásos, egyszerű dolog volna. A rasszizmus nem csak az emberi világban uralkodik, akárcsak egy rossz király, hanem az Árnyvilág része is jó pár század óta. Harry kétszáz éve tűri a lekicsinylő szavakat, mind a Klávétól, mind az Enklávétól, mind egy gyerek Árnyvadásztól. Minden Árnyvadász felsőbbrendűnek képzeli magát, főleg McCarter-ék. Ha akkor ő nem áll ki mellettük, ha akkor nem védi meg Lou-t…most sem McCarter-éknek nem lenne pozíciója, és ő sem élne már, Leah pedig meg sem született volna.

− Boszorkánymester vagy…

− És félig ember. Nem mégy te többre az angyalvéreddel, mint én a démonvéremmel, nekem elhiheted. De ha mégsem, akkor javaslom, tartogasd másra az ügyes kis szádat, mielőtt bevarrattatom. – Alig, hogy ezt gúnyosan megjegyezte Matt lépett ki az ajtón, mögötte pedig Will állt, aggódó és fáradt tekintetével Harry-t kereste, mikor meglelte felsóhajtott és intett a férfinak.

− Megnézed…? – Csak ennyit kérdezett Will, a boszorkánymester máris felpattant és az Árnyvadász elé lépett.

− Amennyiben lerendezed a kiscsajt – bökött hátra a fejével, Will elmosolyodott.

− Gondoskodom róla.

− Ez esetben megnézem – bólintott egyet, majd megvárta, míg a férfi helyet ad neki, aztán mindketten eltűntek az ajtó mögött. Matthew nagyot sóhajtva huppant le Harry helyére, majd tenyerébe temette arcát. Alig kezdődött el a mai nap, máris történik valami Louis-val, ráadásul tegnap nem volt valami kedves vele.

− Mi van Lou-val? – kérdezte türelmetlenül Leah, miközben helyet foglalt bátyja mellett. Aggódóan figyelte a srác minden ideges mozdulatát, aztán könnyes szemeit is, amik félelemmel voltak átitatva. A lány érdeklődve nézte remegő bátyját, aki végül megszólalt.

− Az én hibám… Én zaklattam fel…

− Matt, ez hülyeség. Miért lenne a te hibád?

− Mert tegnap este felcsesztem. Játszottam az értetlent, holott pontosan tudtam miről beszélt.

− Nem értem… − A lány idegesen beharapta az ajkait, jól tudta mit fog a bátyja mondani, és ettől mindig is rettegett. Kicsi kora óta elbűvölte őt Louis harciassága, lágy humora, édes kinézete. Olyan bátran harcolt mindig a bátyja oldalán, annyira szerette nézni, ahogy gyakoroltak. Bár az anyja tiltotta mindig is a sráctól – ahogy most nevelőanyja is –, ettől függetlenül kedvelte Louis-t és sokszor titkon figyelte, ahogy edz. Most mégis úgy tűnik, romba döntik minden gyengéd érzelmét, alig pár másodpercen belül.

−Leah… − Matt nem tudta befejezni a mondandóját, az épületben megszólalt a riasztó hangos és végtelen sípolása, ami azt jelezte az Intézetbe démoni lény jutott. A srác ijedten pattant fel, majd otthagyta húgát és a központ fele kezdett szaladni.

Harry szemet forgatva ült le a fiú mellé az ágyra, aki békésen aludt mellette. Will az ággyal szemben lévő könyves szekrénynek dőlt, kezét karba fonta, lábait keresztbetette. A riasztó még mindig hangosan sípolt odakint, Will rá is csodálkozott, hogy fia nem ébredt fel rá.

− Azt mondtad megnézed a riasztót – mondta Harry gúnyosan, végig a férfit nézve. Will vállat vont.

− Rajta vagyok. – Olyan lazának tűnt, de mégis ideges volt. Látni a fiát, amint éppen öntudatlan állapotban szörnyűbb volt bármilyen fizikai fájdalomnál, a tudat pedig, hogy elveszíthette volna még rosszabb. – Nem kéne neki elmondani?

− Mit? Hogy egy gyilkoló gép? Kötve hiszem, hogy ez segítene a jelenlegi helyzetén. – Harry szórakozottan ejtette ki a szavakat, pedig a szavainak súlya volt.

− Ami azt illeti, a jelenlegi helyzete egyikünkön sem segít. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy López belekontárkodott az elméjébe, igaz?

− López nem valami türelmes, így is tizennyolc évet várt rá, nem akar még többet. Siet feltörni a gátat.

− És te ezt nem fogod hagyni.

− Nem, pont ellenkezőleg. Hagyni fogom, különben megölném – biccentett a fiú békés arca felé. – Nem foghatom vissza őt, különben sem biztos még semmi. A Sötét Gyermekek egytől egyik halottak, ha egyedül van gyengébb – vont vállat Harry. – Bár semmi sem biztos. Gabriel semmit sem bíz a véletlenre.

− Rohadt bíztató vagy. – Édes mosollyal nézett a nála jóval idősebb férfire, aki ismét csak vállat vont. Egyáltalán nem érdekelte az Árnyvadász problémája, sőt, egyetlen Árnyvadász problémája sem érdekelte.

− Tudom.

− Félek, Harry. – Will nagyot sóhajtva fakadt ki a boszorkánymesternek, a hangja gondterhelt volt, lelkileg és testileg is kimerült volt, úgy érezte a szeme bármikor örökre lecsukódhat, szó szerint halálosan fáradt volt. Egyre üresebbnek érezte a lelkét, úgy érezte Louis is egyre csak távolodik, ez a pár nap, amióta tudja, hogy a srác rosszakat álmodik kikészítette. Sejti mikről álmodhat és aggódik, talán nem tudja majd feldolgozni az álmait.

− Most tudod csak igazán mekkora hiba volt átverni a bátyád – sóhajtotta Harry. – Ő volt az utolsó, akit szántszándékkal bántottál volna, a lista mégis az utolsó pillanatban fordult meg, és az utolsóból lett az első, mindezt egy olyan nő miatt, aki beleőrült a férje hiányába. Megérte ezt neked? Tönkretenni két srác életét, vagy akár többét is? – kérdezte Harry vádlón, a férfi lesütötte szemeit és a padlót kémlelte. Igaza van, gondolta magában, ezt Mark nem érdemelte meg.

− Csak Victoria-t védtem… Azt hittem, tudja mit csinál.

− Addig oké, hogy félig angyal vagy, de nem kéne mindent a határtalan hitre bízni. – A boszorkánymester komoran szólt, majd elkapta a tekintetét az Árnyvadászról és a békésen szunyókáló Louis-ra nézett, aki ekkor nagyot sóhajtott, mintha csak most hülyézett volna le valakit álmában. Harry elmosolyodott, majd végighúzta mutatóujját a fiú homlokán, mire egy mintha rajzolódott ki érintése alatt. A fiú mintha felszisszent volna, ahogy a gyönyörű, fejdíszre emlékeztető jelek megjelentek a homlokán. Olyan gyönyörűen voltak a halovány vörös minták, határozottan illett a fiú lágy vonásaihoz.

− Nem vagyok olyan nagy hívő – mondta halkan Will, miközben ő is a gyönyörű mintákat figyelte unokaöccse homlokán. Mintha égette volna a fiú bőrét a mintázat úgy húzta össze szemöldökét.

− És abban hiszel, hogy Louis valaha is Árnyvadász életet élhet? – kérdezte kíváncsian a boszorkánymester rá sem nézve a másikra. A férfi hümmögött, majd az ágy másik oldalán foglalt helyet és megsimította a srác karját, aki még mindig kellemetlen arckifejezéssel fordította fejét Will felé, de nem ébredt fel.

− Ki fogja harcolni magának az Árnyvadász életet, sosem fogja elfogadni a másik felét.

− Én is így gondolom – sóhajtotta mosolyogva. – Én sem fogom sosem elfogadni azt, aki vagyok. Mindenkinek bölcsen elmondom, hogyan fogadhatná el magát, én meg még mindig nem tudtam túllépni sem anyámon, sem apámon. Hiába harcolok nap, mint nap az alvilágiak oldalán sosem leszünk egyenlőek.  Az Árnyvadászok mindig is csak pornépnek néztek minket, pusztítandó lényeknek. Aki pedig félvér, az maga ellen harcol. Sosem lehet egyenlő önmagával. De igen, tudjuk; a nephilim vér mindig dominál. – A végén már gúnyosnak hatott a szomorúan induló beszéd, de azért eleresztett egy lágy – talán kicsit gúnyos − mosolyt. Aggódott a srácért, bár jól tudta nem lesz semmi baja, csak kába. Nemsokára fel fog ébredni és újult erővel írtja tovább a saját fajtáját. Ellenségnek ártani szörnyű, testvérnek még szörnyűbb.

− A Klávé igényt tart a nephilim gyerekekre, sajnos ezt a szabályt nem tudom átírni.

− Tom hogy van? – kérdezte hirtelen a semmiből Harry, ugyanis ez egy hirtelen és kényes témaváltás volt, Will álla megremegett, ahogy összeszorította száját és csikorgatta fogait. Nagyon kellemetlen téma évek óta ez a dolog Tom-mal, ugyanis évek óta nem beszélnek már. Ritkán sikerül rávenni a férfit, hogy válaszoljon egy-egy üzenetére, akkor is csak rövid szidásokat kap, hogy ne zavarja, különben mindketten megjárják.

− Nem értem, hogy jön ide – rázott fejet Will, bár belülről megette az ideg, amiért ilyen pofátlanul kérdezett rá Harry. Bár mindig is az volt. A boszorkánymesterek rafináltak.

− Csak érdekel, ha úgy vesszük ő Louis második nevelőapja – vont vállat Harry. – És szerette is Louis-t.

− De erről nem kell tudnia.

− Miről? Hogy meleg vagy? Felesleges szégyellned, egész Idris tisztában van a nemi identitásoddal. Sőt, talán még az Alvilág is, nem is értem miért. – Színészien rázta meg a fejét, majd ismét végighúzta mutatóujját a fiú homlokán, mire a gyönyörű, gyöngyös minta elhalványodott, végül el is tűnt Louis homlokáról, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel, mintha egy több mázsás súlyt emeltek volna le a mellkasáról. – Szét is szedtek titeket? Először őt akartad parabatai-odnak, nem?

− Nem. Mindig is Danny-t akartam, de köss belém nyugodtan. – Próbálta higgadtan kiejteni a szavakat, de tisztán lehetett a férfi milyen feszült. Harry magában jót nevetett a férfin, szánalmasan tehetetlennek találta a reakcióját, bár mindig is ilyen volt. Gyenge. Ha nem lett volna az, nem hagyta volna, hogy a Klávé elvegye tőle a szerelmét, az unokaöccse emlékeit és életét, plusz a saját életét. Tom apja gondoskodott róla, hogy Will minden egyes itt töltött napja földi pokol legyen és kínok közt végezzen el minden feladatot. Azóta könnyebb a helyzet, mióta Casey átvette a helyét. Azóta nincsenek olyan brutális küldetései.

− Hamarosan felébred. A közelben leszek – sóhajtotta diadalittasan a boszorkánymester, majd felkelt az Árnyvadászfiú mellől és az ajtó fele vette az irány.

− És most miért voltál a közelben? – Harry megtorpant az ajtóban, majd hümmögve pillantott vissza Will-re.

−Fogalmazzunk úgy, hogy megéreztem.

− Más szóval érzékelted az elméjét?

− Nem. Csak követtem – felelte Harry majd kilépett a szobából.

Will aggódóan nézett le a fiú békés arcára. Az anyjára hasonlított, bár most nem látszódtak kék íriszei, William tisztán emlékezett az édesanyja tengerkék szemeire, de az is igaz, hogy Louis-nak inkább jégkék szeme volt, mint az apjának. Will és Mark is barnás-zöld szeműek voltak – ritkán kék árnyalattal, de ő mindig is zöldnek látta, míg Tom kéknek – így az egyetlen magyarázat – amit Lou elfogad –, hogy az édesanyjának is ilyen gyönyörű kék szemei voltak, de közel sem ilyen ridegek. Louis mindenkinél másabb, nem csak a vére miatt, különleges. Sosem találkozott még egy ilyen ragaszkodó fiúval, mint ez a srác, aki most nyugodtan szunyókált, míg Will-t kikészítette a lelkiismerete. Az ő hibája minden, ha úgy cselekszik, ahogy Tom mondja…akkor talán a fiú nem tudja meg milyen is a földi pokol bugyraiban kínlódni.

Hirtelen a férfi jégkék szemekkel találta szembe magát, a fiú kíváncsi szemekkel méregette fáradtnak tűnő nagybátyját, majd elmosolyodott és feje alá húzta jobb kezét. Will is viszonozta a mosolyt, végül hosszas hezitálás után úgy döntött ő is ledől Louis mellé.

− Mi történt? – kérdezte halkan, rekedten a fiú oldalra pillantva a férfira. Nagybátyja felsóhajtott, majd megveregette unokaöccse mellkasát.

− Majdnem öngyilkos lettél – mondta halkan. – Harry mentett meg.

− Harry? Mit keresett itt?

− Azt mondta követett, érezte, hogy baj lesz. Mit álmodtál, mikor a tetőn sétálgattál? Azt már meg sem kérdezem, hogy kerültél oda fel. – A fiú elhúzta a száját. Nem igazán akarta elmondani, hogy kiről, vagy kikről álmodott. De nagyon jól ismerte már a bácsikáját is, tudta, hogy úgysem fogja annyiban hagyni a dolgot.

− Sokszor felmegyek a tetőre, ha ideges vagyok. Kitisztítja a fejemet a friss levegő és ott nem talál meg senki a torony mögött. Nem terveztem, hogy egyik alkalommal lezuhanok – sóhajtotta a srác. – Egy boszorkánymesterrel álmodtam, Gabriel López-zel. Beszélgettünk, aztán már csak a sötétben tapogatóztam, kerestem valakit, de nem tudtam kit. Mindig más hangját hallottam magam előtt; a tiédet, Matt-ét, Leah-ét, Zayn-én, Niall-ét és egy idegen nőét, illetve egy férfiét is. De nem ismertem a hangjukat. A hangok után mentem, aztán éreztem, hogy nincs alattam talaj, végül úgy éreztem, mintha egy hűsítő felhőn landoltam volna. – A fiú próbált érzelemmentesen mesélni, pedig belülről rettegett. Megölhette volna magát, ha Harry nem ér ide időben, akkor úgy loccsant volna szét a kemény betonon, akár egy üvegpohár, ami a földre esik. Darabokra zúzódott volna, és egy valamire nagyon kíváncsi lett volna: Vajon érezte-e volna, mikor földet ér? Fájt volna meghalni, tényleg lepergett volna előtte az egész élete, úgy, mint a könyveiben? Tényleg olyan kellemesen ölel körül a halál, tényleg megnyugvást hoz? Természetesen nem most akarta ezekre megkapni a választ, kipróbálni sem szerette volna, csak hirtelen annyi kérdés született a fejében, hogy észre sem vette, ahogy nagybátyja magyaráz. Fel sem fogta a szavait.

− Mit mondott neked? – Csak ennyit fogott fel Will aggódó és kétségbeesett szavaiból. Felnyögött. A fájdalom ismét démonméregként áradt szét testében, úgy érezte a csontjai átalakulnak; nőnek vagy zsugorodnak. Minden egyes szervét baljósan nyaldosta a fájdalom, mintha egy nyílt sebet méreggel ápoltak volna, mintha egy démon kutya nyaldosta volna friss sebeit, ezzel még jobban gyengítve.

− Csak azt, hogy ne bízzak Harry-ben. Szerinte ő az áruló, azt mondta nem ingyen szolgája a Klávét – dünnyögte orra alatt a srác, próbált úgy beszélni, hogy nagybátyja ne vegye észre kínlódását.

− Egy boszorkánymester sem szolgál ingyen senkit, még a Klávét sem. Bármily meglepő ő sem ingyen szolgálta, bár a Klávé elvárta volna – sóhajtotta Will.

− A Klávé sosem alkalmazott hivatalosan boszorkánymestereket, anno miért kellett? Tudom, hogy valami nincs rendben, Will és tudni akarom mi az. Mesélj el mindent. – Szinte megparancsolta. Will gondterhelten – talán kicsit kétségbeesetten – sóhajtott fel, majd felült és törökülésbe húzta a lábait. Louis követte példáját, majd szembefordult bácsikájával és figyelte a gondterhelt, fáradt arcot, amiről most is sugárzott az őszinte szeretet. Lágy mosollyal pillantott a fiúra, hogy tudja akármit mond, ő ugyanúgy szeretni fogja. Bár ezt Louis nagyon jól tudta. Máskülönben Will eldobta volna magától, nem lett volna kötelessége gondoskodni róla.

− Tudod, a gyerekkor lezárása nagyon fájdalmas tud lenni, gyakran a rúnák viselése is egy idő után fájdalmassá, nehézzé válik. A tizennyolcadik életév is ugyanilyen. Fájdalmas és nehéz, döntésekre kényszerít. Én magam is elég fiatal voltál, mikor megtaláltalak anyád holtteste mellett, alig voltam huszonkettő, ettől függetlenül úgy döntöttem magamra vállalom a felelősséget és felnevellek. Több barátom is segített; Tom, Danny, Casey és Harry. De messziről még Magnus is támogatott.

− De hát… Casey még csak huszonnégy – szólt közbe Louis, bácsikája leintette.

− Francokat, két évvel fiatalabb nálam csak – legyintett egyet Will. – Bár az Árnyvadászok is hamar felnőnek, nem öregednek. Mi nem vagyunk emberek, félig angyalok vagyunk, lassabban öregszünk meg. Nem tudom miért hitted Casey-t huszonnégy évesnek.

− Nem tudom – vont vállat Lou. – Csak így hallottam. Elég fiatalos.

− Szóval, sokan mellettem voltak és segítették a nevelésed, de a Klávé félt tőled. Alvilágiakra akartak bízni téged, egész pontosan Gabriel López-re, de Harry hangot adott a felháborodásának és bebizonyította, hogy López átverte a Klávét. Ezzel kezdődött minden. Gabriel megijedt és elvette az emlékeid, belógott hozzád a szobába, el akart vinni, de időben érkeztünk. A Klávé megátkozta, nem lépheti át élve az Intézet kapuját.

− Tom volt a szerelmed… − szólt közbe ismét Lou.

− Még mindig az. – Fájdalmas mosoly ült ki a férfi arcára. – Én küldtem el, azóta is haragszik, pedig csak jót akartam neki. Mindent tudsz, igaz?

− Veled akarta leélni az életét, szeretett téged. Csak annyit tudok, hogy szeretett volna felnevelni és mindössze tizenhét volt, mikor hozzátok kerültem – vont vállat lazán a fiú, pedig nagyon is izgult mi lesz a mese vége. Úgy érezte fájni fog.

− Ezt honnan…?

− Megálmodtam – felelte. – Tegnap este, mikor Harry-nél maradtam veletek álmodtam.

− Szakadozik a gát. Azt mondják az okosok külső szemed is van, álmodban látod mi folyik körülötted, gyakran álomként jelenik meg évek múlva.

− Ez mitől van? Anyámhoz van köze? – Will élesen szívta be a levegőt. Most már biztos volt, hogy unokaöccse sejt valamit, muszáj elmesélnie. Ha ez megnyugtatja. Bár semmin sem változtat már, sem Lou-n, sem Victoria-n, sem Mark-on, sem Will-en. Minden ugyanolyan marad, sőt, rosszabb lesz.

Most fog elkezdődni az a háború, ami már tizennyolc éve készülődik. Mindent vagy semmit szabályokkal volt lejátszódni ez a harc és nem tudni Louis ki oldalán harcol majd. De neki kell döntenie. Will mindig is a jóra nevelte, mindig úgy terelgette, hogy Louis első gondolata ne a harc és az öldöklés legyen, hanem bölcsen gondolkodjon el mindenen, mielőtt lecsap; hogy az alvilági lények is élők és nekik is van joguk az élethez. Nem ölheti meg őket ok nélkül, higgadtan kell nekiállni a dolgoknak, átgondolni, aztán dönteni. Talán így akarta rávezetni a fiút arra, hogy ellenség életére törni szörnyű, testvérére még szörnyűbb.

− Édesanyád hatalmas hibát követett el. Apád…akarom mondani a bátyám nagy küldetésre ment, éveken keresztül nem jöhetett haza. Anyád belebetegedett, úgy gondolta Mark megcsalja, és nem jön vissza, így elkezdett egy férfival találkozgatni. Hosszú hónapokon keresztül bolondította anyádat, végül anyád belecsöppent egy kísérletbe, amiről nem tudta, hogy az. A férfi egy Nagyobb Démon volt, Victoria kétszer is gyermeket várt tőle; egyszer a bátyádat, később téged. Eleinte nem zavarta anyádat, hogy az apátok démon, ti pedig félvérek vagytok, csak a démon tovább kísérletezett. Több száz gyermek fogant meg általa, Árnyvadász nőket taszított a mélybe, családokat szedett szét. És bár védtem anyádat, mert szerettem, akár a húgomat, mégis utánajártam a dolognak. A kísérleteket hárman tervelték ki; egy mondén, egy boszorkánymester és egy démon. A boszorkánymester kifejlesztett egy főzetet, ami lehetővé teszi a keveredést, azaz félvérek is születhettek. Egy volt a baj, a démon-árnyvadász babák halva születnek, legalábbis a legtöbb. Rengeteg gyerek halt meg, csak te maradtál életben. Félvér lettél, egy életképes hibrid, akiben több erő lakozik, mint a világ összes boszorkánymesterében és Árnyvadászában.

A bátyád viszont meghalt, addig kísérleteztek vele, míg a végén kikészült a teste. Anyád ekkor akart kilépni, ám a démon nem engedte. Rabságban tartotta, téged elzárt tőle. Hetekkel később megszökött, akkorra már az összes alvilági tudott a létezésedről, szóval üldözték anyádat, mert rettegtek tőled. Egy gyilkoló gép vagy, egy két lábon járó bomba. – Ridegséggel a hangjában és szívében mesélt el minden apró részletet a fiúnak, aki döbbenettel hallgatta nagybátyja szavait. Szemeiben könnyek ültek, azt várta mikor röhög fel valaki a sarokban, hogy ,, Haha! Elhitted? Komolyan, Louis?”, de ez nem történt meg. Ezek a szavak komolyak és rémisztőek, mélybetaszítóak voltak. Lou szívére sötétség szállt, úgy érezte valami megpattant benne, mintha végleg elszakadt volna az a bizonyos cérna közte és a világ között. Nem tudta kicsoda és egyáltalán miért él, miért kellett megszületnie. Az anyja megkeserítette az életét. Félvér lett, azért utálják ennyire, azért rettegnek tőle, mert egy…szörny. Egy időzített bomba, ami két világot is elpusztíthat… − A…szóbeszéd szerint később még születtek ilyen félvérek a démontól, az alvilágiak Sötét Gyermekeknek hívnak titeket, ti egy új faj vagytok. Bár születtek félvérek, ti másak vagytok, olyanok vagytok, mint egy új vallás; szentek és sérthetetlenek, de mégis sérülékenyek. Még gyengék. Harry úgy fogalmazott; ,,A jeletek olyan, mint egy Istennő fejdísze, a tartásotok olyan, mint egy királyé, holott közönséges gyilkosok vagytok”.  – A fiúnak fájtak a szavak. Úgy érezte igaza van Harry-nek, hiába szép, kedves, aranyos vagy különleges, akkor is csak egy kiképzett gyilkos. – Attól függetlenül, hogy kevesen vagytok és gyengék vagytok gyorsan tanultok, és hatalmas erő van bennetek, ezért vagytok különlegesek. Egy hibrid általában nem bírja elviselni a rúnákat, megölik őket. Te kibírtad őket, most küzdesz velük, de veled maradnak – sóhajtotta fájdalmasan a férfi. – És attól, hogy más vagy, attól, hogy valójában nem vagyunk rokonok úgy szeretlek, mint a saját fiamat. Én sosem féltem tőled, mert szerettelek, ahogy most is nagyon szeretlek. Én nem löklek el magamtól, segítek neked bármiben. És tudom, hogy most mit szeretnél majd tenni. – Egy nagy sóhajtással jelezte a srácnak, hogy vége a mesének. A fiú könnyei patakokban csorogtak végig az arcán, úgy érezte a szíve meghasadt, a világ kilökte magából. Úgy érezte magát, mint a tetőn; elveszettnek. Csak tapogatózik a semmiben, hangokat követ, de nem tudja melyikben bízhat, és mikor fogy el talpa alól a talaj.

− Ki fogom deríteni ki az a rohadék, akitől anyám terhes volt – szipogta halkan. Nem hívta apjának, szándékosan nem kötötte magához a démont, az ő apja Mark Tomlinson, nem pedig egy ismeretlen démon.

− Tudom, és segítek neked, amiben tudok – sóhajtotta Will. Annyira fájt látnia, ahogy a fiú kínlódik a fájdalomtól, jól tudta, hogy mekkora kín másnak lenni, mekkora fizikai és lelki fájdalom az.

− Milyen a boszorkánymester jelem?

− Nincs boszorkánymester jeled, Sötét Gyermek jeled van. A homlokodon húzódik, olyan, mint egy égköves fejdísz. Én sajnos nem tudom neked megmutatni…

− Mire vagyok képes?

− Sok mindenre, ami biztos, az az, hogy belelátsz a jövőbe, megálmodod a múltat, árnnyá tudsz változni, és még sok minden van, amire nem jöttünk még rá. – A férfi halkan beszélt, mintha attól félt volna, valaki meghallja és világgá kürtöli ezt a pár nyílt titkot.

− Harry-nek…csak a szeme a jele? Az alakváltás nem jár jellel?

− Nem, nem hiszem – rázott fejet Will. – Hamar túlléptél ezen – jegyezte meg halkan, felvont szemöldökkel. Jól tudta, hogy a srác koránt sem lépett túl ezen. Csak olyan, mint az anyja; lélekben erős, bármit elvisel, ha a szeretteiről van szó. És bár Victoria hatalmas hibát követett el, okos nő volt, és bármit megadott volna a fiainak. Mielőtt a démon megmutatta volna a foga fehérjét, még a férfiért is megtett volna bármit, azt hitte, szereti. De ő csak gyerekeket akart, egy új fajt, amit majd ő irányíthat, csak nem számolt azzal, hogy az egyik különlegesebb lesz, erősebb. Mint minden boszorkánymesternek, Lou-nak is van választása, hogy a jó vagy a rossz oldalra áll, kit véd meg, hogyan dönt. Ezek mind-mind rajta állnak és bár beletelik egy kis időbe, míg Louis felfedezi önmagát, Will mellette lesz. Ennyivel tartozik a bátyjának…

− Csak próbálom más szemszögből nézni a dolgokat – vont vállat Louis. Bár a könnyei épp, hogy elapadtak, mégis próbált erős maradni, vagy legalábbis csak annak tűnni. Szörnynek érezte magát, sosem nézte le az alvilágiakat, de a többi Árnyvadász igen. Most minden értelmet nyert; Matt anyjának viselkedése, a Klávé rettegése, az Alvilág rettegése, Tom határozott kijelentése, a bácsikája féltése. Minden. Minden miatta volt, mert féltek tőle.

− Az jó dolog, ha erre képes vagy – sóhajtotta Will. – Nagyon kevés empatikus Árnyvadász van.

− Nem vagyok Árnyvadász… Szörny vagyok…

− Nem, Lou. Te egy különleges nép vezetője vagy. – A férfi hangja csordultig telt szeretettel, fáradt mosolyából kedvesség és őszinteség áradt, a szemei bár fáradtan és gyengén csillogtak, mégis ott lobogott benne az ifjúság és az apai szeretet lángja, ami életenergiával töltötte fel a fiút.

− Lehet, de sosem fognak engem elfogadni. Félnek tőlem.

− Félnek… De talán te fogod megmenteni a világokat és egyenlőset teremtesz alvilági és Árnyvadász között. Ne légy ilyen negatív, bár tudom, hogy az vagy, nézd mindennek a jó oldalát. Te kortalan vagy, sosem halsz meg – vont vállat szórakozottan Will. A srác szólásra nyitotta volna a száját, de nagybátyja abban a pillanatban le is intette. – Ne gyere a negatívumokkal, könyörgöm! Inkább…menj és nyugtasd meg a többit. Matt nagyon megijedt. Azt mondta az ő hibája… Mondtál neki valamit?

− Semmi olyat, amiért magát kéne hibáztatnia – rázott fejet Lou nagyot sóhajtva. – Ökör…

− Mint az apja. Mit vársz egy McCarter-től? Nyulak, egytől egyig, csak addig gőgösködnek, meg játsszák az agyukat, amíg nem történik valami komolyabb baj. Akkor aztán lapít az összes. – A gúny és megvetés tisztán érezhető volt a férfi hangjában, látszólag ő sem bírja a McCarter famíliát, amin nincs is mit csodálni. Gőgös, okoskodó mindegyik leszármazott, de még az elődök is. Irritáló személyek. Louis hümmögött egyet, majd felült az agyban. Lepillantott a nagybátyjára. Mindig is szemet szúrt neki, hogy egyáltalán nem hasonlít rá, ezt mindenki azzal magyarázta, hogy az anyjára van, de anyja sem ilyen volt az álmaiban. Aztán ki tudja hogy nézett ki.

A fiú idegesen rótta a folyosót, nem igazán sietett sehova, mégis, mintha izgult volna. Lazán sétálgatott, zsebre dugott kézzel, halkan fütyörészve, nem nagyon sietett sem Matt-hez, sem Leah-hoz, mással szeretett volna előbb találkozni. Lou orrába ismerős, kellemes kölni illata kúszott, félmosoly ült ki a szájára, majd kicsit belehúzott a tempóba. Harry valóban nem volt messze, a hallban ült az egyik asztalnál – lábait felpakolva a tetejére – annál az asztalnál foglalt helyet, ahol tegnap még Casey a feladatokat osztotta ki. Ő ült a ,,családfő” helyén, és mintha ültek volna körülötte, olyan büszkén nézett az üres székekre. Száján gúnyos mosoly játszott, kezei összekulcsolva pihentek ölében, lábfejét szórakozottan mozgatta ide-oda, míg ő maga csak halkan dúdolgatott.

Bár észrevette Louis-t nem nézett rá. Jól tudta, hogy a fiú alig pár méterre áll tőle és elképedve nézi meg minden kis porcikáját. Élvezte, hogy ilyen hatást gyakorol rá, viszont nem szívesen játszadozott volna egy Sötét Gyermekkel, így inkább nem kezdett ki a fiúval. Ráadásul azt is nagyon jól tudta, hogy Lou-nak más tetszik, mellesleg a saját parabatai-a.

− Úgy látom a nagybátyád mindenről beszámolt – mondta nyersen, rá sem pillantva a fiúra. A srác közelebb sétált.

− Ki gondolta volna, hogy még London Főboszorkánymestere is retteg tőlem?

− Nem rettegek, sosem féltem tőled. Sosem bántanál. Holló hollónak nem vájja ki a szemét – kacsintott egyet a férfi. – Kérdéseid vannak, jól sejtem?

− Jól – bólintott a fiú. Harry arcára sejtelmes vigyor ült ki, fölényben érezte magát, elvégre jóval többet tudott, mint a vele szemben álldogáló. Igaz, a tudásával sem élhet vissza, de élvezi nézni az emberek reakcióit, mikor közli velük, hogy szörnyek, gyilkoló gépek, félvérek. Mindig is élvezte. Talán azért, mert neki volt százötven éve elfogadnia önmagát olyannak, amilyen, bár nehezen ment. Ezt ő maga is bevallja, ettől függetlenül jól szórakozik a másik kínlódásán – senki sem mondaná, hogy Magnus tanítványa. Nem úgy viselkedik, mint a nagy Magnus, bár ő is elég szarkasztikus és nem bírja az Árnyvadászok gőgjét – kivéve persze Alec-et, akit mindenkinél jobban szeret. Mégis… Magnus talán lágyabb és bölcsebb, míg Harry csak szórakozik. Laza volt.

Ez tetszett Louis-nak, mintha egy regényhőst látott volna maga előtt, aki a nagy parádé után csak mesél és mesél az izgalmasabbnál izgalmasabb történésekről megspékelve pár egyedi, fantáziadús – és nem létező – szereplővel. És persze magát állítja be a nagy hősnek, akinek mindenki hálás lehet. Kicsit talán olyannak tűnt, mint Gaston a Szépség és a szörnyetegből. De az is lehet más szerepet osztott volna neki abban a Disney mesében, talán…ő lett volna Bell, míg Lou a szörny… Most úgy érezte magát, mint a szörny. Olyan kitaszítottnak és elveszettnek.

− Akkor kérdezz! – Szórakozottan rázta meg vállait a férfi, jól látta az Árnyvadászfiú szeme mennyire elidőzött rajta. Lou fél mosollyal az arcán huppant le az egyik székre, ami Harry-hez volt közelebb, ráadásul reggel ugyanezen a helyen ült, csak akkor nem egy boszorkánymester várta felpakolt lábakkal…

− Miért neveznek minket Sötét Gyermekeknek? – kérdezte végig a férfi szemeit figyelve. Harry arcáról lefagyott a mosoly, egészen elkomorodott, élesen szívta be a levegőt. Mintha a mellkasa is megremegett volna, mikor lélegzett.

− Te aztán tudod, hogyan vágj bele… − dünnyögte orra alatt, rá sem nézve a másikra. – Apád nevezett így el titeket. Ő az Éj Királya, szóval ti meg a Sötét Gyermekei.

− Hogy hívják apámat?

− Tudja a franc! Na, nem mintha érdekelne. Hidd el, nem akarod megismerni.

− Tudod, ki az apám, igaz?

− Nem – felelte keményen a boszorkánymester. – Miért olyan fontos neked?

− Ugye nem Lucifer?

− Bele is pusztulna a szégyenbe, azért mégiscsak egy angyalról beszélünk – mondta gunyorosan. – Lucifer nem nemzett gyerekeket, ha mégis, hát jól titkolja. Ez a démon Lucifernél állítólag hatalmasabb és nem herceg, hanem király. Nem hallottál a King of the Night legendáról?

− Hogy Abbadon felett más is uralkodik? Vagy, arról a teóriáról beszélsz, hogy Istennek van egy testvére?

− Istennek nincs testvére, ezt mind tudjuk. Nem vagyok valami nagy hívő, de ilyen hülyeségeket ne találj ki, és ne is hidd el – oktatta ki Harry. – Ez a démon, ha jól hallottam Abbadon alatt uralkodik, de ő is király. Ne kérdezd a részleteket! Nem tudom, hogyan lehet két királya a pokolnak, de állítólag ezt a démont letaszították a trónról, sokan úgy hiszik Abbadon kivégezte, mások félnek, visszatért.

− Mi a neve?

− Szerinted, ha tudnám elmondanám ezeket a meséket? Akkor már közöltem volna, aztán az angyalod áldjon meg. Ha már annyira odavagytok érte…

− És… A bácsikámnak miért segítettél?

− Szerettem a bátyját.

− Mármint úgy szeretted? – Meg kellett nyomnia azt az egy szót, hogy a férfi tudja mire is érti ezt. Harry felhúzta az orrán, majd horkantott egyet. Nem igazán így gondolta a ,,Szerettem a bátyját” mondatot.

− Nem. Ő volt az egyetlen, aki nem ítélte el az alvilágiakat, tiszteltük is kellőképp. – Bár Harry eddig kicsit mogorvának tűnt, most mégis úgy látszott, mintha elérzékenyült volna, és emlékek tömkelege árasztotta volna el azt a bizonyos vásznat az orra előtt, mintha a szeme előtt emlékek lebegtek volna, szavak, melyeknek sosem lett vége. – Sokszor került a Klávé elé emiatt, de mivel jóban volt Danny családjával, mindig megúszta a nagyobb büntetést. Ahogy most Will is kimarad a büntetésekből, a szerelme az Inkvizítor – magyarázta tovább, az emlékek fájdalmas hatása miatt kicsit elgyengült hangon. A srác sosem gondolta volna, hogy ennyire fáj egy álvilágit szomorúnak látni, talán azért, mert félig az, talán csak azért, mert nincs baja Harry-vel. Egész jófejnek tűnik. Bár vannak kisebb-nagyobb hangulatingadozásai, meg lehet szokni.

− Jó hallani, hogy a Tomlinson-ok ilyen rendes család… − sóhajtotta szomorúan Lou, a boszorkánymester hümmögött mellette, majd lágy mosollyal az arcán ismét a fiúra pillantott. Szemei lilásan csillogtak, érzelmekkel volt tele az a nézés, az a szempár… A hümmögése is kedvesnek hatott, mintha csak tudná milyen nagy hatalma van a ,,csalódás” szónak.

− Te is Tomlinson vagy, le sem tagadhatnád a fajtád, anyád pedig… Nála szeretetteljesebb nőt még nem láttam, imádott téged, míg mindenki szörnynek nevezett és el akart pusztítani, addig ő odaadóan szeretett, úgy, mint Mark vagy Will. Az utolsó pár hónapban Mark veled volt és sajátjaként szeretett, holott jól tudta, hogy anyád megcsalta.

− Apám él még? Mármint Mark… − Elveszettnek érezte magát, lassan nem tudta ki az apja, a vérszerinti rokona, az anyja, van-e egyáltalán testvére. Túl sok az információ, túl kevés az összefüggés, az agya szinte már lüktetett a rengeteg kérdéstől.

− Elméletileg nem, de senki sem látta holtan – vont vállat Harry.

− És a bátyám?

− Nos, vele ugyanez a helyzet. – Mélyen bólintott, ahogy Lou arcát figyelte. – Senki sem látta a holttestét, hiába keresték az alvilágiak. Valaki azt mondja az apja magával vitte, míg Victoria váltig állította, hogy a gyereke egy hatalmas ordítás közepette meghalt… Bár ő sem látta soha. Maradjunk annyiban, hogy vagy az egyetlen feljegyzett Sötét Gyermek.

− Mind ilyenek vagyunk? Árnyvadász-démon hibridek?

− Mind. – Most más hangját hallotta, nem Harry válaszolt. Nagybátyja hangja csendült fel mögötte, fáradtnak érezte az amúgy mély férfihangot, ami meseolvasás közben mindig csiklandozta a fülét, annyira imádta a férfi hangját, ahogy a szereplőket próbálta utánozni. Olyan vicces volt és egyben nyugtató. Jobb apát nem is kívánhatott volna Lou, erre az egész gyermekkora darabokra hullott – alig pár óra alatt – és most azt sem tudja kicsoda valójában. Démon vagy Árnyvadász? Mondén vagy angyal? Élő vagy holt? Veszélyes vagy veszélytelen? Nem tudja, nem is érzi. De csak remélni tudja, hogy az ereje nem kerekedik fölé és irányítja őt úgy, akár egy játékos a bábukat. – Vannak más félvérek is, akik félig Árnyvadászok, félig alvilágiak, de egyik sem olyan erős, mint te, vagy a testvéreid. – Will látókörbe került, Harry felpillantott a férfira, kicsit talán haragosan méregette a holt fáradt férfit. William átölelte magát karjaival, mintha fázott volna. Leült Lou mellé, majd szeretetteljesen rámosolygott a fiúra. Louis csak ekkor látta, a férfi szájánál egy hosszú karcolás húzódott, a szemei alatt fekete foltok ültek, az arca kisség dagadt volt. A fél homályban nem is látta, mikor a szobában beszélgettek, vajon mi történhetett?

− Olyan morbid az egész… − nyögte fájdalmasan. Bár nem fájt semmije, belezavarodott mindenbe; ki kinek a fia; ki ő; ki az apja.

− Morbid, de igaz, elvégre létezel.

− Meg tudjátok mutatni a jelem? – kérdezte hirtelen Harry felé fordulva. A férfi némán bólintott, majd kinyújtotta jobb kezét.

− Hajolj közelebb! – mondta halkan, Louis pedig úgy tett, ahogy kérte. A boszorkánymester végighúzta mutatóujját a fiú homlokán. Először kellemesen hűvösnek találta az érintést, aztán ismerős perzselő érzést hagyott hátra érintése, felszisszent. Mintha parazsat húztak volna végig a homlokán.

Harry elhúzta a kezét, majd csettintett. Kezében egy tükör jelent meg, amit Louis felé mutatott, a fiú pedig meglátta magát; teljesen más volt. A szemei élénken világítottak, a homlokán fejdíszszerű mintha húzódott halvány vörösen, mintha valóban beleégették volna a bőrébe, ami folyamatosan tüzelt. Tényleg úgy érezte, mintha lángolna a homloka.

Lágyan végigfuttatta egyik ujját a mintákon; melegek voltak. Szinte égették az ujjbegyeit a vékonyka vonások. Tátott szájjal nézte magát a tükörben. Ez nem lehet ő. Ő…nem így néz ki. Nem ilyenek a szemei, nincsen fejdíszszerű minta a homlokán! Bár igaz, olyan, mint egy korona, mégsem szívesen viseli.

− Ez éget – suttogta félig nyitott szájjal, Harry felkuncogott.

− Ezen a világon égetni is fog, csak a pokolban tudod fájdalommentesen viselni – mondta mosolyogva Harry, majd ismét végigfuttatta ujját a fiú homlokán. A minta eltűnt, az égető fajdalom megszűnt és ismét csak Harry kellemesen hűvös ujjait érezte. – Szeretném, ha ezt másnak nem mondanád, főleg a McCarter testvéreknek. A szüleik azt hiszik, hogy védve vagy, nincsen erőd. Holott a gát lassan teljesen megszűnik, azaz lassan képes leszel használni az erőd.

− Nem mondom. De…mi lesz, ha használni tudom az erőm?

− Harry mindenre megtanít majd – szólt közbe Will. – Nagyszerű tanár! – Rákacsintott a tőle nem messze ülő boszorkánymesterre, aki csak felhúzta az orrát és furcsa grimasz szökött az arcára.

− William, erről még…

− Csak nyugalom Harold, remek tanár leszel!

− Hát jó, én nem vitázok, de semmi nincs ingyen.

− Testvér nem fizet, Lou pedig alvilági!

− Csak félig! – vágott vissza rögtön Harry. – Fele ár – vont vállat szórakozottan.

− Hát hogyne… − Will fáradtan rázott fejet, de közben mosolygott, ami azt jelentette a két férfi csak szórakozik. Ezek szerint elég jó viszonyt ápolnak, akár két barát vagy haver. Matt jutott eszébe, el kéne mennie és beszélnie vele, de a mai nap már nem, meg kell emésztenie ezt a rengetek információt, el kell fogadnia önmagát és utána kell járnia minden szóbeszédnek. Erre csak egy éjszakája van, ami kevésnek tűnik, segítséget pedig nem kérhet, elvégre nem mondhatja el senkinek az ő kis titkát. A titkot, miszerint képes lenne kiírtani az összes Árnyvadászt, alvilágit és mondént…