Második fejezet - Az Intézetben

Sziasztok, bébik! 

Megérkeztem a második fejezettel, szintén 12 oldal, remélem ez a hosszúság megfelel. Kicsit szomorú voltam, hogy csak 1 komment érkezett és csak 3 feliratkozóm van, pedig sokat jeleztétek, hogy olvasnátok ilyen jellegű sztorit. Remélem most többen felfigyeltek majd, mert én szeretem írni a történetet! :D 

Az esetleges (és fájó) hibákért elnézést kérek, késő van és nem volt erőm átnézni már, az előzőben is voltak fájó hibák, igyekeztem javítani. Remélem ennek ellenére élvezhető! 

Kellemes olvasást! Szép hetet!

Lexa

Louis egész úton azon gondolkodott, hogy vajon Will hazaért-e már, és ha igen, hallott-e arról, hogy összeverekedett egy csapat vámpírral. Arra is kíváncsi volt, hogy vajon mit szól ehhez a beparázott mondénhoz, aki jelenleg azt sem tudja eldönteni, hogy él-e még. Megrémült és nem tudta merre tart, csak követte Louis-t, szorosan mellette ment, minden kis neszre felkapta a fejét. Igaza volt Harry-nek, ez a srác tényleg beleőrül abba, amit látott.

Megérkeztek az Intézethez, egy hatalmas templomszerű épület előtt álltak, elhagyatottnak tűnt. Romokban állt, néhol hiányoztak részei a templomnak. Liam szemöldöke felugrott, Louis elmosolyodott a fiú reakcióján.

− Ez mi? – kérdezte Liam végignézve mindenkin. Zayn szemet forgatott, míg a többi csak jót mosolygott ezen.

− Ez az Intézet – mutatott végig Lou az épületen. – Itt lakunk.

− Itt? – Elképzelhetetlen, hogy ez a négy ember ebben a romos épületben lakjon, amin átfúj a szél és még az esőtől sem igen véd. Nevetni támadt volna kedve, de látván a többiek komolyan arcát és tekintetét inkább csöndben maradt, és elhitte, amit mondtak. Bár nem tűnt logikusnak…

Matt előre nyomta magát, majd egy erős mozdulattal betolta a hatalmas faajtó egyik szárnyát, mire az hatalmas nyikorgások közepette moccant arrébb. Pont akkora rést hagyva, hogy egyenként besomfordáljanak. Louis előre engedte Liam-et, így végre megtekinthette megmentője lakhelyét. Belülről rosszabbul nézett ki, mint kívülről, majdnem a fél folyosó hiányzott a templomból.

− Add a kezed! – szólt lágyan Louis, majd jobb kezét nyújtotta a srácnak.

− Most meg kéne fognom a kezed? Az oké, hogy meleg vagy, de egy romhalmazban akarsz megerőszakolni?

− Ki mondta, hogy az vagyok? – kérdezett vissza vigyorogva, felvont szemöldökkel az Árnyvadász. Liam felsóhajtott, majd hosszas hezitálás után megfogta a nephilim kezét. Alig, hogy megérintette teljesen más lett a templom épülete. Modern belső fogadta őket, rengetek emberrel, akik úgy nyüzsögtek a hatalmas folyosókon, mint a hangyák. Liam szája tátva maradt, hogyan is varázsolták ezt ide? Vagy ezt csak ő nem látta? Alig, hogy beljebb léptek máris egy szöszke hajkorona jelent meg látókörükben, aminek tulajdonosa elég mérges arckifejezéssel trappolt a fekete elé.

Alacsony volt, még mondhatni gyerekes pofija volt, de már enyhén borostás volt, és Liam abban is biztos volt, hogy az illető nem angol. Teljesen más volt a kisugárzása, mint a többi londoni lakosnak vagy fiatalnak.

− Zayn! – kiáltotta dühösen a szöszi, majd megállt Zayn előtt. A srác lenézett a nála jóval alacsonyabb Árnyvadászra, aki mérgesen, karba font kezekkel nézett föl rá. Állta a dühös tekintetet, semleges arccal nézett a hatalmas szürke szemekbe, amikből sugárzott az erős düh és duzzogás.

− Mondjad, Niall – sóhajtotta megadva magát, tudta, hogy a fiú haragját nem ússza meg.

− Leráztál, átvertél, hazudtál és még van pofád ilyen egoistán beállítani? A parabatai-od vagyok, könyörgöm!

− Niall, muszáj volt itt hagynom téged, te nem tudsz a bulikban lazulni, helyetted Leah-t osztotta be hozzánk Casey. – Lazán vont vállat, igyekezett kibújni a veszekedés alól, anélkül, hogy megbántotta volna a kis szösszencset. Pedig Niall elég gyorsan meg tud sértődni, Zayn-nek mégis sikerül úgy lepattintania, hogy a fiú ne érezze magát kellemetlenül utána.

− Persze, helyette mehettem fegyvereket tisztítani! Nagyon guszta volt!

− Valakinek azt is el kell végeznie, nem?

− Miért pont nekem?

− Mert te vagy Niall, aki nem tud ellentmondani Casey-nek. – Hosszú idő után Matt szólalt meg fél mosollyal az arcán. Lou kellemetlenül érezte magát, mintha miatta nem szólalt volna meg.

− Niall, Will visszaért már? Vagy Daniel? – kérdezte hirtelen Lou, a srác bólintott.

− Ja, Will és Danny is itt vannak már. Csak nem a mondiról lenne szó? Mi történt?

− Látta, ahogy kinyírok egy démont, gondoltam elhozom, hátha kitörlik az emlékeit vagy hasonló. – Vállat vont, majd kikerülte a szöszi srácot és elindult az egyik folyosó felé. – Gyere Liam!

− Én is megyek! – sóhajtotta Matty, majd ő is csatlakozott a Liam-Louis pároshoz. Az Árnyvadász görcsösen vezette a másik kettőt, akik mögötte kullogtak. A mondén teljes döbbenettel nézte meg a hatalmas kárpitokat a falon, vagy az antik vázákat a szekrényeken, mindegyik darabnál hallatott egy ,,Hű!”-t vagy ,,Azta!”át, míg Matthew csak csöndben figyelte nem-e vág valamit zsebre. De erre nem került sor. Bár lehet igazából észre sem vette volna, ő is elmélyült a gondolataiban, akárcsak parabatai-a. Túl abszurdnak tartotta ezt a félig démon, félig árnyvadász létet, nem akarta elhinni, hogy igazak a pletykák, viszont az is bántotta, hogy Louis viszont komolyan elgondolkodott ezen. Ezt talán pár éve megértette volna, mikor még nem voltak parabatai-ok, és nem kötődtek úgy egymáshoz, elvégre Lou-nak nincs senkije Will-en kívül, természetes, hogy keresi a családját valamiben, ha már a McCarter családban nem találta a helyét. De miért hiszi el, hogy démoni teremtés, még, ha csak boszorkánymester is? Bár az is kizárt, boszorkánymesterek nem nevelhetnek saját gyereket.

Megálltak egy hatalmas barna előtt, majd Lou kopogott kettőt, mire jött a fáradt ,,Gyere!”. Nagyot sóhajtva nyitott be, de nem lépte át a küszöböt, csak bedugta a fejét.

− Szia, Will! – Próbált barátságosan köszönni és mosolyogva, pedig nagyon ideges volt vajon mit szól egy mondénhoz a nagybátyja. A férfi az ágyán ült, ami a fiúval szemben volt, elmosolyodott, ahogy meglátta az unokaöccsét. Akárhányszor ránézett mindig az édesanyját, Victoria-t látta benne, és azt a csöpp, védtelen kisbabát, akit tizennyolc éve hozott be az Intézetbe az édesanyja holtteste mellől.

− Lou… - Úgy mondta ki a nevét, mintha a saját fiát szólítaná, ez a szó tele volt érzelmekkel; szeretettel, törődéssel, aggódással, hiányérzettel.

− Van egy kis gikszer – nyökögte tarkóját vakargatva.

− Hallgatlak. – Megjelent Will azon nézése, amit minden szülő elereszt, mikor tudja, hogy a gyereke rosszat csinált. Felugrott a szemöldöke és gyanakvón nézett nevelt fiára, aki egy zavart mosolyt sütött el.

− Itt van egy mondén.

− Egy mondén?!

− Aha, az.

− Miért van itt egy mondén? – Próbált nem ordítani a sráccal, elvégre nem volt olyan biztos, hogy Louis hibájából van itt, az is megfordult a fejében, hogy megsérült. A szemei dühtől égtek és mélyen legbelül remélte, hogy nem egy hülyeség miatt került be az épületbe egy emberi lény. Louis élesen szívta be a levegőt, majd belépett a szobába. Karba fonta kezeit, majd próbált érzelemmentes arckifejezéssel lenézni nagybátyjára, hogy elrejtse ijedtségét.

− Elfelejtettem aktiválni a rúnám – mondta fejét felemelve, mintha nem szégyellné magát, de felesleges volt. Louis mindenkinél alsóbbrendű volt ebben az Intézményben, de lehet az összes Árnyvadász közül ő volt a legeslegalja. McCarter-ék mindig azt érzékeltették vele, hogy ő egy senki, rossz Árnyvadász és csak bajt hoz az Intézményre, a Klávé szégyene. Lassan pedig kezdi elhinni, hogy ő valóban senki, főleg mikor Matt-re, és az ő tökéletes arcára néz. Vagy, mikor figyeli Will-t és Danny-t, ahogy edzenek és együtt mennek küldetésekre, olyankor szembesül vele mennyivel lejjebb van és mennyivel boldogabbak nélküle az emberek.

− Hogy lehet azt elfelejteni? – Most viszont már ordított. A fiú úgy érezte darabokra tört, sosem ordított még vele ilyen élesen a nagybátyja. Amúgy is romokban hever hetek óta – mióta gyötrik az álmok – most viszont úgy érezte mindenki ellene fordult.

− Sajnálom… − sóhajtotta halkan, szomorúan.

− Louis… − fáradtan, elcsigázva ejtette ki a nevét, mintha megbocsájtott volna, de mégis érezhető volt a háttérben a szülői szeretet hangja. – Bánt valami ezen kívül?

− N-nem – felelte rögtön, alig gondolkodva a válaszon. – Mit csináljunk vele?

− Szerezzetek neki egy szobát, beszélek Daniel-el és Casey-vel, ők könnyebben tárgyalnak a Klávé-val – sóhajtotta, majd felkelt az ágyról.

− Öh, Will?

− Tessék? – kérdezte visszafordulva a fiúhoz.

− Biztos…biztos, hogy a te bátyád az én apám? – kérdezte halkan, bizonytalanul. Will meg sem lepődött, fél mosoly kúszott a szájára, majd zsebre tette mindkét kezét.

− Számít ez? – kérdezte vállat vonva.

− Nem tudom… Számít?

− Nem hiszem. Nem akkor tudod meg ki vagy, ha elmondom kik a szüleid. Akkor tudod meg, ha magadtól rátalálsz önmagadra.

− Mikor fogom tudni, hogy rátaláltam?

− Mikor megnyugszol, tudod a célod és nincsenek kételyeid. – A fiút megnyugtatták nagybátyja szavai, de jól tudta ez a nyugalom nem tart sokáig. Még mindig aggasztotta a pletyka miszerint félig boszorkánymester. Mivel egy boszorkánymesternek nem lehet gyereke, így csakis az a lehetőség maradt, hogy az apja egy Nagyobb Démon volt. És nem tudni az apja szerette-e az anyját? Egyáltalán lehetséges-e, hogy egy démonnak érzelmei legyenek egy Árnyvadász iránt? Már, ha egyáltalán az édesanyja az volt.

Bólogatva hátrált kifele, majd mikor átlépte a küszöböt bezárta maga után az ajtót és lágy mosollyal az arcán nézett a két fiúra.

− Nos? – kérdezte Matt, bár úgy érezte nem kellett volna megszólalnia.

− Liam kap egy szobát, Will megkéri Daniel-t és Casey-t, hogy beszéljenek a Klávé-val, addig velünk lesz – vont vállat nagyot sóhajtva. – Itt a folyosón van is egy szoba.

− Telefonálhatok egyet? Anya vár haza. Mit mondjak neki? – kérdezte kicsit pánikolva a mondén. A két Árnyvadász fiú összenézett, majd végül Louis válaszolt:

− A szobában van egy vezetékes telefon, mondd azt egy havernál vagy és pár napig ott is leszel, elvégre nyár van, nemde?

− De… Oké. – sóhajtotta a srác. Louis biccentett a fejével, Liam pedig követte egészen a folyosó végéig, ahol benyitott egy szobába, majd betessékelte Liam-et is. A szoba hasonlított Will-éhez, az ágy és a szekrények ugyanúgy voltak elrendezve. Minden bútor modern fekete volt, a falak pedig szürkés-kékek voltak. A hatalmas franciaágyból kellemes illat áradozott, finom öblítővel moshattak. Volt egy íróasztal is az aggyal szemben, volta egy ajtó, ami valószínűleg a fürdőbe vezetett és volt egy szennyes kosár is, ami üres volt. Az ágyon ruhák voltak összehajtogatva.

− Nos, ez lesz a szobád. Az ott a fürdő, zuhanyozz le nyugodtan, ha éhes vagy tőled jobbra van egy kisebb étkezde, oda átmehetsz, úgyis csak mi járunk oda. Az lenne a telefon. A ruhák… Szerintem nagyok lesznek rád, ha végképp nem bírod bennük gyere át hozzám, szerintem hasonló méreteink vannak, bár ahogy elnézlek én jóval kisebb vagyok… - Elgondolkodva nézett végig a mondén fiún, majd ismét szemeibe nézett. – Ha kell valami segítség Will-t megtalálod, mi egy másik folyosón vagyunk. Szép estét!

− Öh… Oh… Köszi! – intette egyet zavartan. Louis csak erre várt, már ki is fordult a szobából. Végre… Azt hittem sosem szabadulok tőle…

Fáradtan vonult át saját folyosójára, alig várta, hogy beállhasson a zuhany alá és kezébe vegye legújabb könyvét, amit Daniel-től nagybátyja parabatai-ától kapott. Izgalmas mondén könyv, Danny jól tudta mennyire szereti a mondén könyveket, regényeket olvasni. Bár lehet most túl fáradt az olvasáshoz, de az is lehet, egész este azon a pletykán fog kattogni az agya, amit a minap hallott Matt-től. Legbelül remélte, hogy Matt valóban nem hiszi el ezt a rengetek ökörséget, amit a szülei kitaláltak. Ő nem démon! Biztosan nem… De ha mégis…?

Nagyot nyögve nyitott be, meglepődve tapasztalta, hogy az éjjeli szekrénye mellett parabatai-a áll, és az egyik képet nézi, amin ők ketten pózolnak a parabatai szertartás után, karukat felemelve, amin ott pihen kettejük jele. Szép nap is volt… Hűséget fogadott a szerelmének egy szertartás keretében nála felért egy házassággal. Sosem érezte magát olyan közel Matty-hez, mint akkor.

− Hát te? – kérdezte meglepődve, fáradtan.

− Beszélnünk kell – jelentette ki rá sem nézve a srác. Louis vállat vont.

− Szerintem nincs miről.

− Szerintem meg igen! – fakadt ki Matt, majd barátja felé fordult, aki felvont szemöldökkel nézett vissza rá. Sosem volt még ilyen ideges, mint most. Ez lephette meg a barátját. – Louis, mi taszít el ennyire tőlem? Azt hiszed nem vettem észre, hogy hetek óta kerülsz? Ez csak olaj volt a tűzre! De..de ez a pletyka nem igaz! Anyámék hülyék! Ne hagyd, hogy ez szétszedjen minket! Vagy nem bízol bennem? – A fiú ledöbbent parabatai-a őszinte aggódásán, szinte már pánikolt, félt, hogy elveszítheti. Pedig, ha tudná, hogy nem direkt kerüli, mindössze ösztönből…

− Nem, Matt! Félreértesz! Nem akartalak kerülni, és bízom benned. Csak…csak…elvesztem, oké? Még magamnak sem merem bevallani, hogy valami nem kóser. – Tenyerei mögé rejtette arcát, majd leroskadt az ágyára, miközben folyamatosan azt hajtogatta, ,,Sajnálom!”. Hogy mit, azt ő maga sem tudta, talán azt, hogy még annyi év után szerelmes a fiúba és a szívének nem tud megálljt parancsolni. Csak viszik előre az érzelmek, nem tudja mi lesz a vége, sodródik az árral. Ilyenkor szerencsétlennek és tehetetlennek érzi magát. Mindig is tudta mikor, mit kell tenni, most mégis hatalmába kerítették az érzelmek és nem lát tisztán tőlük.

− Hey, a parabatai-od vagyok, bármit elmondhatsz! – Lágyan mosolyogva huppant le Louis mellé, jól tudta, durva szóval most nem megy semmire, a barátja ténylegesen elveszett az érzelmeiben. Jól tudta, hogy rengeteg minden kavarog most a fejében és van baja is bőven; meg kell találni egy vámpír klán vezérét, ezt a mondént is ápolni kell, emellett még a szüleiről is tudni szeretne pár dolgot. És persze emellett még tizennyolc éves is, jönnek-mennek a szerelmek, a hideg-meleg érzések.

− Ezek nem olyan dolgok, amiket csak úgy el tudok mondani – dünnyögte kezébe. Matt gyengéden megpaskolta a térdét.

− Elviselek bármit.

− Nem, ezt nem viselnéd el. – Szinte biztos volt benne, hogy amint elmondja a baját Matty már rohan is a szüleihez, azok pedig azonnali hatállyal szétválasszák őket, annál fájdalmasabb pedig nem lenne, de talán nagyobb szégyen sem kínozná. Még sosem volt olyan – legalábbis ő nem hallott róla –, hogy két parabatai egymásba szeretett volna és ezért szétválasztották volna őket. De a McCarterek meg fogják tenni. Nagyobb annál a büszkeségük, minthogy nézzék a fiuk érdekeit.

− Miért vagy ebben olyan biztos?

− Mert ez a titok végzetes hiba…

− Szóval végzetes hiba volnék? – kérdezte sejtelmesen, ám nagyon halkan, szinte alig érthetően a fiú. Louis élesen szívta be a levegőt, majd lassan engedte ki, közben óvatosan felpillantott mellette ülő barátjára. Szomorúnak és zavartnak tűnt, mintha egyszerre tudná és találgatná Louis titkát.

− Ki mondta, hogy az vagy?

− Senki, Louis. Csak tudom, hogy rám gondoltál. Mi másért kerültél volna ennyire? Haragszol rám?

− Nem, az érzelmeimre – rázott fejet mosolyogva. Olyan gyerekesen tud dolgokra rákérdezni, főleg mikor a kisbabás ajakbiggyesztést is társítja hozzá. Imádta, csodálta, szerette. A testének minden kis négyzetcentijét, legszívesebben átölelte volt, hozzábújt volna, megcsókolta volna, és teste minden kis zegzugát felfedezte volna. De nem tehette.

− Miért? Nem szeretsz?

− De, és éppen ez a baj – bólogatott lassan, elcsigázva. Most mondta ki először úgy az igazságot, hogy bármiféle lelkiismeret-furdalást okozott volna magának, könnyedén mondta ki. Majd este viszont őrlik őt a gondolatök, mintha valamiféle kézi máktörőbe került volna.

− Mi abban a baj?! – Matty olyan gyorsan pattant fel mint soha. Rögtön Louis-val szembe állt, egyhelyben topogott és mérgesen nézett le az értetlen képet vágó srácra. Mi ezzel baj? Komolyan megkérdezte?

− Matt, parabatai-ok vagyunk és…

− Pont ezért kéne, hogy szeress, Louis! A parabatai-od vagyok, a testvéred! – Itt esett le a srácnak, hogy Matt és ő nem ugyanarra a szeretetre gondolnak. Az Árnyvadász leragadt ott, hogy ők parabatai-ok és nem lát tovább az orránál. Lou nyitott ajkakkal nézett fel rá, a szemeit kezdték csípni azok a bizonyos könnyek, az orra pirosodott. Elege volt, nem akarta tovább folytatni a beszélgetést. Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen okos Árnyvadász, mint Matt ennyire vak és nem veszi észre azt, ami az orra előtt van.

− Hát persze, Matty. Igazad van, nem is tudom mit hittem. Talán csak a szüleidtől féltem. – Próbálta nem elsírni magát, helyette mély levegőt vett, majd szórakozottan a térdeire csapott. – Sajnálom ezt a kalamajkát, holnapra jobban leszek.

− Hát hogyne…

Ahogy Matty elhagyta a szobát Louis a falhoz lépett, majd teljes erőből behúzott egyet a színes téglafalnak. Felordított, majd kezét mellkasához szorította. Talán mégsem volt olyan jó ötlet kikezdeni a falat, elvégre jóval keményebb nála. És talán biztosabbak is az érzelmei, mint neki. Sírva támasztotta a homlokát a hideget árasztó falnak. Megnyugtatta őt ez a hideg, de a könnyei továbbra is csak ömlöttek. Hogy lehet ennyire szerencsétlen? Talán egy zuhany segít… - gondolta, majd ellökte magát jó barátjától és a fürdőbe sietett. Útközben megszabadult mindegyik démonvéres, bűzös ruhadarabjától, amiket talán holnap eléget, majd beállt a zuhanykabinba. Megengedte a kellemesen meleg, már majdnem forró vizet és csak hagyta, hogy hátát és fejét kényeztessék az apró cseppek. Kitisztult az agya, végre tudott gondolkodni és tisztán látni. Holnap felkeresi Lottie-t és beszél vele, ő az egyetlen, aki meghallgatja, bár ironikus és vámpír, mégis jó barátja. Charlotte-ot évek óta ismeri, még azelőtt ismerte, mielőtt vámpírrá változtatták. De lehet jobb lesz, ha mégsem hozzá látogat el.

Kapkodva zárta el a csapot, majd gyorsan kilépett a zuhanyzóból és megtörölközött. Átdörgölte a haját, és tiszta ruhát keresett – sok választása nem volt, szinte minden ruhadarabja fekete és sötétkék volt. Kezébe vette telefonját, majd egy bőrdzsekit felkapva kiviharzott a szobából. Későre járt, már majdnem mindenki alszik az Intézetben, elvégre elvan éjfél is. Óvatosan, hangtalanul lopakodott végig a folyosókon, mígnem kinyílt az egyik ajtó, amiből egy férfi lépett ki.

− Lou? Te hova mégy ilyen későn? – Nagybátyja parabatai-a hangját ismerte fel, magát a férfit nem igen látta a sötét, megvilágítás nélküli folyosón. Nagyot nyelt.

− Csak sétálok egyet, kiszellőztetem a fejem. Ne szólj Will-nek! – könyörgött suttogva, a férfi felmorgott.

− Jól van, de csak azért, mert tudom, hogy a szerelem tüze visz előre. – Szerelem tüze? Semmi tűz nem volt benne, azt sem tudta igazából merre tart, csak egy térkép jelent meg a fejében és úgy érezte követnie kell. Biccentett egyet a férfinak, majd nemes egyszerűséggel elsurrant mellette, csak remélni merte, hogy valóban nem szól Will-nek, ugyanis nem tudja, mit hoz még ez az éjszaka, egyáltalán merre viszik az ösztönei. 

****

Csak rótta az utcákat a sötét éjszakában, az utcát sem világította meg nagyon semmi a pislákoló lámpafényeken és a sápadt félholdon kívül. Egész kísértetiesnek tűntek a házak, a kerítések, Louis mégis úgy érezte, hogy biztonságban van. Csak ment, mint akinek súgják merre menjen, hol kell fordulni. Olyan helyeken fordult meg, ahol eddig sosem, de ideje sem volt felfogni, már ment is a következő helyre. Egyre mélyebbre és mélyebbre került London városában – persze ahhoz túl nagy, hogy az egészet körbejárja egy éjszaka alatt. Egy hatalmas hotel előtt állt, elhagyatottnak tűnt, de közel sem volt romos, úgy látszik valaki lakja. Mivel kívülről sötétnek látszott, így Louis nem tudta megállapítani a színét, de egyet tudott; a lelke nem nyugszik, a célpont messzebb van. Nagyot sóhajtva indult befele az épületbe, majd bent portást keresett, de nem talált. Automatikusan indult a lift felé és benyomta a kettes gombot. De honnan is tudta, hogy oda kell mennie? Csak érezte. Tudta, hogy jó helyre tart. Egyébként utálta a lifteket, sokkal jobban szeretett lépcsőzni, most mégis, mintha fel sem fogta volna, hol van. Az agya üres volt, úgy érezte alszik és valaki irányítja, pedig sokkal inkább az ösztönei uralkodtak rajta és nem egy személy.

Kiszállt a konzervdobozra emlékeztető liftből, majd jobbra fordult és egészen a 24-es szobáig sétált, majd csöngetett. Egy hatalmas fekete, két szárnyú ajtó előtt állt, ami valahonnan ismerős volt neki, de nem tudta beazonosítani honnan. Mocorgást és szitkozódást hallott az ajtó mögül, majd kattant a zár. Egy magas, göndör hajú férfi nyitott ajtót, aki köntösben, ásítozva dőlt az ajtókeretnek. Fáradt volt, a szemei beesettek, az arca elnyűtt volt, mintha egész nap dolgozott volna. De amikor meglátta ki áll előtte a fáradtság tovaszállt, helyette meglepettség vette át a helyét.

− Nephilim? – kérdezte csodálkozva. – Hogy kerülsz ide éjnek évadján?

− Nem tudom, gőzöm sincs. – Mintha felébredt volna nem tudta hogyan került ide, és egyáltalán miért. Kicsit talán meg is ijedt, hogy miért jött el ehhez a boszorkánymesterhez. – Hogy kerültem ide?

− Hát én is ezt kérdeztem – bólintott egyet gyanakvón Harry, majd odébbállt. – Gyere be! – Louis hezitált egy kicsit, de végül belépett a hatalmas, modern házba. Mindenhol vörös bársony díszelgett, a falak cappucino színűek voltak, a bútorok feketék, antik vázák díszítették a hatalmas nappalit, ami rögtön az ajtóval szemben volt. Vörös kárpitok voltak a lábuk alatt, fekete kanapék várták őket a nappaliban, ami hatalmas üvegablakok mögött foglalt helyet. De Louis-nak nem volt ideje csodálkozni, tudni akarta, hogyan került ide. Lehuppant a kanapéra, majd segítségkérően Harry-re nézett.

− Miért vagyok itt? – kérdezte halkan. Harry fejet rázott, majd az egyik kisszekrényhez ment, aminek tetején italok és poharak csücsültek. A whisky-is üvegért nyúlt, majd öntött egy kicsit egy-egy pohárba, az egyiket Louis-nak nyújtotta, aki nem akarta először elvenni, de végül muszáj volt.

− Még én magam sem tudom – sóhajtotta a boszorkánymester, majd belekortyolt a kesernyés italába. – Egyáltalán nem emlékszel semmire? Az útra sem?

− Csak arra, hogy beszélek Danny-vel, a nagybátyám barátjával, hogy ne szóljon neki, de nem tudtam merre megyek, csak jöttem.

− Ez egy segélyhívás lehet a részedről, de miért én? Ismertél régebb óta?

− Az ajtód ismerős volt.

− Hát hogyne! Előttem Gabriel lakott itt, csak megvettem a házat. Nyilván őt keresed, jobb, hogy engem találtál meg. – Ismét belekortyolt az italba, majd lehuppant a fiúval szembeni fotelba. Louis is vette a bátorságot és ő is beleivott a whisky-be, végigmarta a torkát, majd kellemes bizsergést hagyott maga után, a gyomrában pedig kellemes melegség áradt szét.  Nem is volt annyira kellemetlen. Bár ritkán fogyaszt alkoholt, ez kifejezetten elnyerte a tetszését.

− Miért kerestem volna éppen őt?

− Az emlékeidért – vont vállat a férfi.

− Az emlékeimért? Milyen emlékeim?

− Nála vannak az emlékeid. A szüleidről, a múltról, mindenről, Louis. De jó helyen van, Gabriel úgyis csak kihasználna téged, az emlékeidnek nincs jelentősége.

− Már hogyne volna! Nála van a fél életem!

− Csak tíz hónap az életedből – helyesbített ujjait felemelve a boszorkánymester, majd elmosolyodott. – Nincs jelentősége, Louis. Ha eddig nem volt szükség a szüleidre, ezek után sem lesz.

− Te ismersz engem, igaz?

− Jól ismertem a családod, Louis. Ahogy téged is ismerlek. Mikor az Intézetbe hozott a nagybátyád a Néma Testvérek előtt nekem is meg kellett vizsgálnom téged, nincsen-e rajtad vagy benned mágia, de semmit sem találtunk sem én, sem a Néma Testvérek. Casey sokáig könyörgött nekem, mire elvállaltam. Nem szeretek embereket vizsgálgatni. Kicsinek is sokszor látogattalak, odavoltál a kis ,,lila füstjeimért, amik az ujjaimból jönnek” – idéző jelezett Harry. – Egészen öt éves korodig látogattalak és ellenőriztelek, de nem volt benned semmi mágia. Gabriel nem varázsolt el, de megpróbált neked ártani.

− Szóval a családomnak vannak titkai…

− Mindenkinek vannak titkai. Valakié kisebb, valakié nagyobb, de ameddig csak pár ember tud a titokról, addig jó. Kellemetlen lenne, ha mindenki tudna egy titkot, akkor már nem lenne titok. – Ebben az egy dologban egyetértett a boszorkánymesterrel. A két évvel ez előtti incidens jutott eszébe; a Kör feltámadása, mikor kedvenc hőse és annak barátai hősként jöttek ki a gondokból, anélkül, hogy így szerették volna alakítani.

− Vissza kéne mennem…

− Ilyen állapodban? A nevedet sem tudnád megmondani, olyan zavart vagy – kuncogott halkan az orra alatt  a férfi, majd oldalra biccentette a fejét. – Mesélj magadról, nephilim!

− Oh, hát öö. Szerintem kettőnk közül én vagyok a tájékozatlanabb.

− Végtére is – vont vállat a boszorkánymester – én valóban sokat tudok rólad, elvégre majdnem az egész életedet végigkísértem. És valljuk be, van köztünk pár év – kacsintott egyet. Louis zavarában tarkójához kapott és jó alaposan megvakargatta kissé még nedves nyakát. A haja még valóban vizes volt egy kicsikét, csoda lesz, ha nem fázik meg. – Szóval… Harry vagyok, az eredeti nevem is ugyanez. Jövő februárban töltöm a kétszázadik életévem, ami nem nagy szó. Elég fiatal vagyok Magnus-hoz, vagy drága Ragnor-hoz képest. Ők voltak a legidősebbek. Van egy nővérem, vagyis inkább csak volt. Ő mondén volt. Véletlen lettem boszorkánymester, anyámat elrabolták és megerőszakolták. Tini voltam, mikor jelentkezett nálam a mágia. Anyám kitett, Magnus pedig befogadott. A nővérem néha eljött hozzám, aztán persze én látogattam. Én voltam a fiatalabb, mégis végigkísértem az életét… Sosem hitték el az otthonban, hogy az öccse vagyok, később már ő sem emlékezett rám. – A fiút mélyen megérintették a szavak, de talán leginkább az, hogy Harry ezeket elmesélte neki. Sejtése nem volt miért, de megbízott benne, szinte biztos volt benne, hogy ez előtt senkinek sem mondta el az életét, Magnus-on kívül. Bár lehet ő sem tud mindent Harry-ről, ami persze fura volna, elvégre már százötven éve minimum ismerik egymást, hogyan titkolt volna ekkora dolgokat?

− Ezt miért mondtad el?

− Hogy tudd, nem számít a múlt. Fáj, és elveszel benne, talán még össze is zavar, üresség tesz, de nincs jelentősége. Az idő folyik tovább, akárcsak a folyó, az sem áll meg soha, nemde?

− Úgy beszélsz, mintha halhatatlan lennék.

− Senki sem az. Örökké senki sem élhet, ezt a természet is tudja. Ezen feleslegesen töröd a fejed, nephilim. Olyan vagy, mint Will Herondale. Kotnyeles. Mindent tudni akarsz, de te magas szeretsz titkolózni. Hát véletlen volna ez? – Mintha csak magát kérdezte volna, a fiú mégis tudta, hogy hozzá beszél. A boszorkánymester előredőlt a fotelban, majd megvillantotta macskaszemeit, amik ezúttal kéken világítottak. Louis megfeszítette a nyakát, féloldalasan nézett vissza a férfira, aki egész őrült külsőt kapott, hála a kék macska szemeknek.

− Tudod változtatni a szemed színét – jelentette ki, a férfi bólintott.

− Az egyik jelem.

− Mi a másik?

− Alakot tudok váltani. Fájdalmas, és utána legyengít, de bármelyik nem bőrébe bele tudok bújni. Nem szeretem ezt a képességem – grimaszolt undorodva, majd felsóhajtott. – Nem minden boszorkánymesternek van jele, ami azt mutatná, hogy boszorkánymester. Vannak kivételek.

− Ezzel aztán megnyugtatsz. – Kezdett ideges lenni, de az is lehet, csak kimerült volt. Már biztosan elvan hajnali egy óra, de lehet már kettő is, ő pedig még mindig egy kétszáz éves boszorkánymester lakásán ül és iszogat.

− Azt hiszed, van benned démonvér? Hiszel a pletykáknak? – kérdezte gúnyosan a férfi, majd hirtelen hátradőlt a fotelban, és lenézőn pillantott a zavarodott fiúra. – Nem akkor tudod meg ki vagy, ha megmondják kik a szüleid. A nagybátyád nevelt, neki kéne, hogy hálás légy.

− Hálás vagyok.

− Hát akkor tégy is úgy. Rossz utakon jársz, Louis. Csak véletlenül kopogtál rossz ajtón, máskor lehet, az eredeti tulajdonosra lelsz rá és azt senki sem szeretné.

− Miért?

− Miért? Mert kiirtatnák veled az összes Árnyvadászt és rabszolgaságba hajtanának minden alvilágit. És még élveznéd is.

− Szóval veszélyes vagyok?

− Nem, csak befolyásolható – vont vállat Harry. – Na, de. Elég a meséből. Későre jár, jobb, ha alszol egyet. Alszol a kanapén, vagy inkább mellettem? – Louis látott valami huncutságot a férfi mosolyában. Beharapta a száját, legszívesebben azt felelte volna, hogy szívesen alszik mellette, de az Árnyvadász büszkesége nem engedte, hogy így ellazuljon. Attól, hogy távol van az Intézettől nem jelenti azt, hogy nem is tudják merre van. Ebben a városban, főleg az Alvilágban gyorsan terjednek a hírek.

− Maradok a kanapénál.

− Hm, kár. – Csalódottságot színlelve lépett oda a kisszekrényhez, majd letette a poharát és elvette Lou-ét is. – Pedig kényelmes az ágyam.

− Majd egyszer kipróbálom. – A fiú úgy gondolta belemegy a huncut játékba, ami nála ritka, elvégre sosem járt még senkivel és nagyon ritkán flörtölt fiúkkal. Az ő élete Matt és az Árnyvadáaszság, nem igen volt ideje ilyen – amúgy alapvető – dolgokat kitanulnia. Maximum Zayn-től tanult egy s mást, de az elég kevés egy konkrét kapcsolathoz. Na, nem mintha ennyire bejönne neki ez a boszorkánymester, de a játékba belemehet.

− Szavadon foglak, nephilim – sóhajtotta érzelmekkel átitatott hangon, majd csettintett egyet. A kanapén rögtön megjelent egy párna és egy takaró, amit az Árnyvadásznak szánt. Lou hálásan pillantott fel a férfira, aki viszont az ablakon bámult ki. Nem kíváncsi rá? Vagy csalódott, hogy őt nem kaphatja meg olyan könnyen? Hallott pár dolgot a boszorkánymesterekről, állítólag élvezik az életet, így sokszor fordul elő, hogy egy boszorkánymester mindkét nemmel jóban van. Nem lepődne meg rajta, ha Harry is ilyen volna, sőt. Talán még örülne is neki.

− Köszönöm. Jövök neked egyel – mondta hálálkodva, miközben elkezdte kioldani cipőfűzőjét. Harry felsóhajtott.

− Sokkal jössz már nekem.

− Ezt hogy…? – Mire felemelte a fejét a boszorkánymesternek hűlt helye volt. Körbe nézett, de sehol sem látta a göndör hajú, szemszín változtató férfit, valószínűleg a szobájába ,,varázsolta magát” és éppen készül lefeküdni. Az Árnyvadásznak sem ártana egy kis pihenés, nehéz napja volt, és ahogy ismeri magát a holnapi sem lesz könnyebb, biztosan egy újabb álom vagy emlék kínozza majd az este. Nagyot nyelve dőlt a párnára, majd betakarta magát és próbált nem arra gondolni mekkora fájdalommal ébred majd.

Minden porcikáját égette a mérhetetlen éhség és fáradtság, kimerültnek és gyengének érezte magát, mintha több tonna súly nyomta volna a vállát, és alig pár pillanat alatt  nehezedett volna rá ennyi felülmúlhatatlan fájdalom. A férfit egyetlen egy dolog nyugtatta meg; az az aprócska kisbaba, aki a kiságyban édesen aludt, nagyokat sóhajtva, néha-néha belegügyögve az éjszakába. Alig élve esett be az ajtón, de tekintete rögtön az ágyában alvó fiatal fiúra vándorolt, aki egész nap a – most – csöndes csöppségre vigyázott. Elmosolyodott. Szegény srácra mindig rásózza a kicsit és még pénzt sem ad érte. A kisfiú felsóhajtott, a férfi pedig halkan odalépett a kiságyhoz és lenézett a békésen szunyókáló gyerekre. Gyönyörű volt, szinte ragyogott a holdfényben az aprócska teste. Bár már tíz hónapos elvan, mégis olyan kicsinek, védtelennek tűnik. Óvatosan benyúlt a kiságyba, majd gyengéden megcirógatta a kisfiú arcát, aki belesimult a hatalmas tenyérbe.

− Azt hittem nem jössz haza. – Érkezett egy fáradt ásítás a férfi franciaágyáról. Megfordult, de a kezét nem vette el a puha arcocskáról, csak a srácra nézett, aki nyújtózkodva ült fel. Zöldes szemei úgy világítottak a sötétben, mint két kicsi szentjánosbogár, csak két kicsi csillogó pont volt a sötétben. Will hümmögött egyet, majd oldalra biccentette a fejét.

− Muszáj volt – vont vállat szeretetteljes mosollyal.

− El voltunk ketten. Hozzá kell szoknom, velünk lesz egy életen át – sóhajtotta fáradtan a fiú, majd felállt és Will-hez csoszogott. Átölelte a nála nem sokkal magasabb férfi derekát, majd mellkasába bújt. Belecsókolt nyakába, miközben szabad kezét a kisfiú arcára helyezte és ő is cirógatni kezdte a duci arcocskát.

− Fiatal vagy, nem várom el tőled ezeket. Nem muszáj állandóan vigyázni rá.

− Szeretek vele lenni, nem félek tőle. Csak egy kisbaba, Will. Különben is, itt volt Harry is és…

− Harry is megmondta, hogy gát van az elméjében. Lehet, nem csak az elméjét gátolják. Gabriel veszélyes, és ezt te is tudod.

− Nem érdekel Gabriel. Louis itt van velünk, és ha kell az életem árán is megvédem tőle. Hozzánk tartozik, nem adom oda a Klávénak – mondta határozottan a fiú. Hangja szinte már férfiasnak hatott a komolysággal átitatott szavaktól. Még lányosan magas hangja is mélyen szólt most. Will felvonta a szemöldökét.

− Mit találtak ki megint? – kérdezte Will gyanakvón. A srác felsóhajtott.

− Anya azt mondta, Louis-t alvilágiakra akarják bízni, de lehet a Klávé saját embert oszt ki mellé, de határozottan kijelentettem nekik, hogy Louis marad, tökéletes szülő vagy, nem kell ide sem az Alvilág, sem a Klávé.

− Milyen kis harcias vagy, Tom.

− Talán nincs igazam? Miért lenne veszélyes egy tíz hónapos csecsemő? Nincs senkije, csak te maradtál és képesek lennének elvenni tőled?

− Tommy, az anyja rossz útra tért…

− De erről ő nem tehet! Könyörgöm, nem tehet róla, hogy az anyja félrelépett és átverte a testvéred. Will, elvakít a félelmed, te nem ilyen vagy. Valaki telebeszélte a fejedet? – kérdezte Tom aggódóan, Will fejet rázott, majd elhúzta a kezét a kicsitől. Megragadta a fiú vállát, aki idegesen méregette a férfit. Megsimította az arcát, Will pedig jólesően sóhajtott fel, a férfi jól tudta mivel tudja kiengesztelni, elég egy gyengéd mozdulat, egy szép szó és már nem is háborog az a bizonyos tenger.

− Tommy, édesem. Nem vakít el a félelem, vagyis nem Louis-tól és nem is a Klávétól félek. Attól félek Lou felfedezi önmagát, valaki utat mutat neki és akkor…

− Ez nem fog megtörténni – vágott közbe a fiú – amíg Harry itt van, nem kell félnünk. Minden el van rejtve, ha mégis megtalál valamit, akkor az azért van, mert a sors így akarta. Egyszer úgyis keresni kezdi önmagát, és ez ellen nem tehetsz semmit. Hagynod kell, hogy megtalálja magát, különben többet ártasz, mint segítesz – mondta a fiú halkan, óvatosan, majd ha lehetett még jobban odabújt Will-hez. A férfi felsóhajtott, majd lehajolt és gyors, szerelmes csókot nyomott a nála jóval fiatalabb srác ajkaira, aki meglepődve viszonozta a csókot. A csókból végül csókcsata lett; perceken keresztül tépték egymás ajkait, kezeikkel agymás hátát és derekát simogatták, közben jólesően felsóhajtottak. Szinkronosan, szinte már begyakorlottan mozgatták ajkaikat és határozottan csókolták a másikat, egyikük sem hátrált meg, mindkettő nyerni szeretett volna ebben a csókcsatában.

Tom hirtelen kivált, majd pihegve, csillogó szemekkel nézett fel barátjára, akinek jóformán csak sötét alakját látta.

− Megcsókoltál az Intézetben? – kérdezte izgatottan. – Komolyan? Bűntudat nélkül?

− Miért kéne, hogy bűntudatom legyen? – kérdezett vissza sejtelmesen Will. majd Félmosoly kúszott a szájára, ujjaival lágyan megcirógatta a fiú derekát.

− Oh, hát nem is tudom. A bátyám a parabatai-od, az anyám a Klávé tagja, apám az Intézet vezetője. Igazán nincs mitől rettegnünk. Csak amint betöltöm a tizennyolcat engem is küldenek Idrisbe. Sejtik, hogy együtt vagyunk – vont vállat a srác. Próbált laza maradni, pedig rettegett a családjától, főleg az apjától. Az anyja kedves, jó asszony, ahogy a bátyja is egész jól tűri, hogy a parabatai-ával kavar – bár csak sejtheti –, de az apja… Biztosan kibelezné, ha ezt megtudná. Így az anyja is azon van, hogy minél előbb maga mellett tudhassa a fiát Idris-ben. Ha a Klávé tagja, és távol van Will-től, akkor a család csöndben marad, és nem keverik fel a vizet. Pedig előbb-utóbb egy nagyobb vihar felkavarja a vizet, és akkor minden felszínre kerül.

− Hadd sejtsék. Kijátszottam már a Klávé-t.

− Én viszont nem szeretném. Nem fogok elmenni Idris-be, de a Klávé-t sem szeretném átverni.

− Pedig a kettő egyszerre nem fog menni, és ezt te is tudod – sóhajtotta Will, majd ellépett a fiútól. – Remélem jó döntést hozol majd.

− Én is remélem – biccentett egyet Tom, majd nagyot sóhajtva karba fonta kezeit.

− Lefürdök. Feküdj le nyugodtan addig.

− Rendben. Jó éjt, szeretlek.

− Én is szeretlek. – A boldogság melegséggel töltötte meg a szívét és jó eső bizsergés futott végig a hátán. Olyan könnyedén mondták ki, pedig ez volt az első alkalom, hogy Tom ilyen nyíltan és hangosan mondta. Jól tudta, hogy Tommy szereti, ő is szerette a fiút, de nem gondolta, hogy ilyen rövid időn belül ki is mondja majd. Louis előtt, akit szinte már fiának tekint.

Louis ordítva ébredt, minden porcikája fájt, úgy érezte a csontjai szét akarnak robbanni a testében. A feje zúgott, a szemei égtek, összeszorított szemekkel gördült le a kanapéról a hideg parkettára, majd magzatpózba húzva magát vonaglott. A ruhája testéhez simult az izzadságtól, a haja pedig homlokához tapadt, úgy érezte magát, mint aki bevizelt, szinte csöpögött a nadrágjából a verejték.

Az egyik szoba ajtaja kivágódott, majd gyors léptek zaja törte meg Louis ,,csöndes” kínlódását. Hamarosan kezeket érzett a háta alatt, majd úgy érezte ismét a puha kanapén fekszik. Folyamatosan vergődött, forgolódott, mindenhogy fájt neki. Csettintést hallott, majd kellemesen hideg szellő kényeztette a testét, a fájdalom lassan csillapodni kezdett. Felsóhajtott a jóleső érzéstől, majd lassan kinyitotta a szemeit. Harry térdelt mellette, az ujjai körül kékes-lilás füst járt táncot, ez a füst pedig Louis-ra szállt, ennek köszönhetően érezte magát a fiú egyre jobban és jobban. Louis szólni szeretett volna, megköszönni, amit a boszorkánymester tesz, de nem jöttek ki szavak a száját. A torka és a szája is kiszáradt, mintha egy egész sivatag lett volna a szájüregében. Lihegve próbált levegőhöz jutni, a látása egyre jobban tisztult, a kínzó fájdalom pedig elmúlt. Megszűnt a kékes füst, a férfi pedig felállt és Louis mellé préselte magát.

− Megemlíthetted volna, hogy a rémálmaid után fájdalmaid vannak – mondta kicsit komoran és mérgesen Harry.

− Nem kérdezted – nyökögte alig hallgatóan a srác. – Különben is hozzászoktam már.

− Mióta kínoz?

− Lassan három hete. Miért? Mi ez?

− Varázslat. Szakadozik a gát, az ilyen fájdalommal járhat, főleg, ha varázslattal védenek. Erős mágiát használhatott Gabriel anno. Igen hatásos volt, egészen ideáig.

− Azt mondtad, mikor megvizsgáltál babaként nem találtál bennem mágiát – mondta összehúzott szemekkel a fiú. Sejtette, hogy a történet nem kerek, amiket eddig mondtak neki, de azt nem gondolta, hogy a boszorkánymester ilyen könnyen hagyja magát lebuktatni.

− Ezt mondtam volna? – kérdezte vigyorogva Harry. Macskaszemei felvillantak, de ezúttal lila színben tündököltek. A srác akárhányszor látja ezt a férfit, mindig ledöbbenti vagy a kinézete, vagy a szemei. Bár most egyszerű Adidas melegítőt viselt és nulla sminket, mégis…olyan Harry-s volt. Mégiscsak volt benne valami lányos, például az, hogy a melegítőjét virágminták díszítették és a körmei még mindig ki voltak festve. – Adok ruhákat, öltözz át.

− Eh, nem kösz. Inkább majd az Intézetben átöltözök – bólogatott magának, majd lábával kicsit meglökdöste a férfit, aki rögtön felállt, utat adva az Árnyvadásznak. Louis rögtön cipőjéért nyúlt, majd felhúzta lábbelijét és nem foglalkozva az izzadt ruhadarabjaival elindult kifelé. Az ajtóban megállt, majd hátrafordult. Harry felvont szemöldökkel nézett rá. – Köszönöm a vendéglátást. Talán egyszer kipróbálom azt a nagyon kényelmes ágyat – kacsintott egyet, arcára huncut vigyor ült ki. Harry felsóhajtott.

− Mint mondtam, szavadon foglak.

****

Az Árnyvadász sietősen kapkodta lábait, bár elég kellemetlen volt verejtéktől ázó nadrágban rohanni, azért igyekezett minél előbb az Intézetbe érni, nehogy valaki rákérdezzen, hol is volt az este. Bár már el van nyolc óra, ami azt jelenti, az Intézet fele már ébren van, Matt pedig mostanra biztosan keresi, elvégre már régen Charlotte-ot kéne, hogy keressék, de ő még csak most baktat hazafelé London Főboszorkánymesterétől. Ami egyébként elég hülyén adja magát. Az éjszaka közepén kiszökött egy nyilvánvalóan biszex pasihoz, akivel huncutkodott, vagyis inkább flörtölt, aztán nála aludt, reggel pedig megszüntette a fájdalmait.

Bár talán az annyira nem is verné ki a biztosítékot, ha megtudnák, hogy saját neméhez vonzódik, mert ezek szerint nem ő volt az egyetlen az Intézetben, aki ilyenre adta a fejét. Sosem gondolta volna, hogy a bácsikájának egy srác volt a szeretője. Az igaz, Will sosem köteleződött el, de úgy gondolta talán elvesztette a feleségét, vagy sosem akart házasodni, de azt nem hitte volna, hogy Danny öccsével járt. És hol van most? Elment volna Idris-be és ő Klávé taggá vált? Elhagyta Will-t, esetleg Will küldte el? Ezt ki kell derítenie.

Idegesen lépett be az Intézet épületébe. Úgy érezte magát, mintha egy hangya lenne a sok közül, és most ezer hangya zsongott volna körülötte. Will, Daniel, Zayn, Niall, Leah és Matt az egyik asztalnál várták – egy csöppet idegesen –, amint nagybátyja meglátta rögtön intett neki. Nagyot nyelve sétált oda a hatalmas asztalhoz.

− Hol voltál? – kérdezte Will, amint az asztalhoz ért. – Danny azt mondta, este kimentél és nem értél vissza.

− Csak sétáltam – vont vállat, bár nehezen állta az ideges tekinteteket, próbált laza maradni.

− És hol aludtál?

− Egy hotelban.

− És miért vagy izzadt?

− Futottam – vont vállat a srác. – Még valami?

− Kié ez a kölni? – kérdezte idegesen, kárba font kezekkel nagybátyja. A fiú felsóhajtott, majd terpeszbe állt. Összeszorította a száját, nem akart válaszolni. Mit szólnak majd, ha elmondja, hol volt? – Louis!

− Harry-é – dünnyögte orra alatt.

− Miért voltál te annál a boszorkánymesternél? – Meglepő módon Matt szólalt meg, hangja idegesen csengett, szemével ölni tudott volna, Louis mégis ránézett. Rá kellett, hogy nézzen ahhoz, hogy otthon érezhesse magát. Még az a dühös arc is megnyugtatta őt.

− Nem tudom, oké? Kába voltam, csak mentem, mintha súgták volna, aztán csak arra emlékszem, hogy Harry nyit ajtót. Beszélgettünk, aztán nem hagyta, hogy eljöjjek, mert késő volt. Elaludtam a kanapén, reggelről rémálmom volt és ezért vagyok izzadt és azért van kölni illatom, mert Harry takarója volt rajtam. Na? Kielégítő válasz? – Szinte ordított. Egy hatalmasat dobbantott, majd elfordult a társaságtól és idegesen eltrappolt. A szobája felé igyekezett, Matt utána szólt.

− Hova mégy?

− Megnézem a mondént – kiáltotta vissza sem nézve.