Negyedig fejezet - Problémás reggel

Sziasztok, bébik!

Sajnálom, hogy ennyit késtem, de megnyugtatok mindenkit...még fogok.  Nem jó vicc, tudom, nekem sem kellemes, de most hirtelen lett annyi dolgom, hogy a nyakamat szorongatom, ez van. Ballagás, vizsga, év vége, verseny, mittudomén. Elegem van. Kezdek fáradni, és ezt a szegény részt is olyan nehezen hoztam össze, alig volt időm, valamikor net sem volt, szóval... Nem győzök elnézést kérni, de ez ellen nem tudok tenni, és szerintem a nyáron sem lesz sokkal több időm. Legalábbis júniusban biztosan nem.

Na de, elég a sok negatív infóból! Itt az év vége, pihenhetünk és minden jó lesz! :D Gondoljunk erre.

Kellemes olvasást!

Szép hétvégét nektek!^^

Lexa

A fiú talpát csiklandozták a friss, kicsit még nedves fűszálak. A fű majdnem bokájáig ért, nadrágja vége vizes is lett a több órányi sétálástól. Imádta a harmatos pázsitot, ami az erdő előtt tiszta, fényes és világos, az Intézeten belül szinte nincs is fű, az erdőben pedig túlságosan mocskos, véres, saras, büdös. Bár az erdő széléig el mert sétálni, egészen addig a helyig tudott elsétálni, ahogy anyja holtteste feküdt tizennyolc éve, mikor idekerült. Nem tudott tovább lépdelni, az a bizonyos jel a homlokán égette, most pedig, hogy tudja az igazságot úgy gondolja az anyjában is volt valami démoni. Esetlen valami démonölő szer lehetett nála, szenteltvíz, ami taszította. Csak állt méterekre a hely előtt és figyelte a fű nélküli, mocskos földet. Mióta az anyja holttestét elcipelték innen nem nő fű a helyén. Tökéletesen látszik a nő alakja, ahogy háton feküdt nyakatekert pózban, látszik Louis helye is a fűben, az ő helyén viszont fekete fű nőtt. Eddig sosem értette, azt hitte olaj, esetleg vámpír vér, de most már tudja; a föld nem képes őt befogadni, ő a pokolra való. Sokszor mondta neki Casey, hogy ördögfióka, eddig azt gondolta viccből mondja, mostanra minden más értelmet nyert. Az eddigi élete romokban áll és éppen egy új, teljesen más élet épül ki körülötte, amiről eddig fogalma sem volt.

− Szia, herceg! – Lottie hangját ismerte meg az erdő szélén, egy fa mellett állt, éppen, hogy látta őt a rávetülő árnyéknak hála, aminek sötétjében még jobban csillogtak a lány fogai. Louis felsóhajtott. Lottie alig pár pillanat alatt termett mellette, csak suhanó foltokat látott, végül arra lett figyelmes, hogy ismerős parfüm illat birizgálja az orrát, mikor pedig oldalra pillantott az alacsony vámpírlány mellette állt, szórakozott mosollyal az arcán.

− Te tudtad, igaz? – kérdezte sejtelmesen a lányra sem nézve. A vámpír felsóhajtott.

− Minden alvilági tudja, még a legfiatalabb ivadékunk is.

− Miért titkolta mindenki?

− Mert az Árnyvadász vér dominál, ráadásul erre kötelez minket a Klávé, ha valaki elmondta volna neked, azzal elárultuk volna a Klávét, megöltek volna egy csomó fészket. És…jó ideje ismerlek, Louis. Te nem egy olyan alvilági vagy, mint mi. Nem ölsz azért, hogy élhess. Sosem öltél olyan démont, aki ne érdemelte volna meg. Sosem öldököltél, verekedtél, kekeckedtél. Nem hagytad, hogy felhúzzanak. Te túl jó vagy alviláginak és túlságosan tisztellek ahhoz, hogy eláruljam bármelyik titkodat is. Te voltál az egyetlen, aki segített nekem az átváltozásom után – magyarázta Lottie meglepően kedvesen. Lou ismét felsóhajtott, félmosoly ült ki arcára, kezeit karba fonta, terpeszbe állt, majd ismét az anyja helyét vizslatta.

− Honnan tudtátok?

− Harry elmondta, ő a Klávé egyetlen alkalmazott boszorkánymestere, kötelessége rendet tartani az Alvilágban – vont vállat a lány.

− Anyám helyén miért nincs fű? – kérdezte a srác elgondolkodva, Lottie hümmögött egyet, majd lépett egyet előre és megnézte az anyja helyét. Valóban egy fűszál sem nőtt ott, még véletlen sem.

− Úgy érzem, démon méreg van benne és szentelt dolog volt nála. Tőr, kés, esetleg víz. Kereszt.

− Retteg tőlem az Alvilág – jelentette ki a fiú, majd hátat fordított az egyetlen kézen fogható emléknek, ami az édesanyjából maradt.

− Nem félünk attól, hogy bántasz. Irányítasz bennünket, herceg vagy. – Charlotte az Árnyvadász mellé lépdelt, majd meglökte vállával, mire az mosolyogva nézett le az apró alakra.

− Herceg? Van vagy száz testvérem, miért én vagyok a herceg? – Ezt de morbid kimondani… Eddig azt hittem egyke voltam, hirtelen pedig lett vagy ezer testvérem, akiket nem is ismerek… Gondolta magában. Valóban morbid volt, sosem meséltek neki arról, hogy esetleg van egy vagy két testvére, az meg pláne ledöbbentő, hogy van vagy száz.

−Te vagy az egyetlen, aki élve született. A hibridek mind halva születnek, kell valami mágia, vagy főzet, egy szerkentyű, ami életben tartja őket. Te élve születtél, jóval erősebb vagy a többinél. A boszorkánymesterek azt mondják, egy Sötét Gyermek olyan erős, mint öt Nagyobb Démon, te pedig olyan erős vagy, mint öt Sötét Gyermek. – A srác képzeletben eltátotta a száját. Egy Nagyobb Démonnak hatalmas ereje van, ahogy három Nagyobb Démonnak is… Akkor huszonöt Nagyobb Démonnak?

− Szóval én is uralom a poklot?

− Hülye vagy? Az alvilágiakat irányítod, nem a poklot. Herceg vagy, nem király.

− És mi van Abbadon-nal?

− Apád nagyobb király.

− Az Angyalra! – sóhajtotta gondterhelten, majd térdre rogyott a vizes fűben. Maga alá húzta lábait, majd két combjára támasztotta karjait, két tenyerében pedig állát tartotta meg. Lottie is leült mellé, egész közel, majd nézte vele az Intézet hatalmas alakját, ami kívülről egy hatalmas, romokban álló templomnak tűnt, belül pedig annyi modern kütyü volt, amennyit még London nem látott.

Charlotte utált vámpír lenni, élvezte, hogy egy klán feje, de utált azért lecsapolni valakit, hogy ő életben maradhasson, szívesebben lenne pökhendi Árnyvadász, aki mindent megtehet, csupán csak azért, mert egy angyal teremtette – állítólag.

− Ez nem változtat semmin, Louis. Ugyanolyan ember maradsz – sóhajtotta halkan a lány még mindig az épületet kémlelve. Louis elejtett egy ,,Ch!” hangot, majd megrázta a fejét.

− Egy szörny vagyok, egy gyilkológép. Hát kell ennél több? Persze, legyek az alvilágiak hercege. Miért nem lehetek csak Árnyvadász?

− Mert küldetésed van. Talán…te teremtesz majd békét a két világ között. – Mintha csak a nagybátyját hallotta volna, szinte Will szavait ismételte el szóról szóra. Béke alvilági és Árnyvadász között? Az az egyetlen egy papír az, ami biztosítja mindenki számára a békét és biztonságot, amit tizenöt évente írnak alá alvilágiak és Árnyvadászok. Semmi más nem teremt békét, csak az a papír. Akkor majd egy hibrid, egy gyilkos, egy démon ivadéka majd békét hoz? Az Árnyvadászok sosem süllyednek le arra a szintre, hogy kezet rázzanak egy mocskos démoni lénnyel, talán azért kerülték eddig Louis-t is. Ő is démoni lény. McCarter-ék eleve utálják a kezdetektől fogva, a legtöbb Árnyvadász gyerek nem akart vele gyakorolni, harcolni, de még beszélgetni sem. Elkerülték, leköpték, megszégyenítették. Most már tudja miért, de nem érti ezt miért tudta mindenki, csak ő nem? Nem neki kellett volna először megtudnia ki is ő valójában?

− Béke? Itt az egyetlen békés Árnyvadász az apám volt… Mármint Mark – javította ki magát rögtön. Rettenetesen el volt veszve, nem tudta ki a családja, ki barát, ki ellenség. Nem tudta kivel is beszélhetné ezt meg, talán még Lottie sem igazán tud neki segíteni a mostani helyzetben és nem is ő hívta ide a vámpírt. Valószínűleg megérezte, hogy erre sétál és átvágott az erdőn, ami egy külön világ, a tündérek, vámpírok és vérfarkasok lakhelye. Persze egyik nép sem zavarhatja a másikat, de kíváncsi rá mit rejt az az erdő még. Engedné-e az az erdő, hogy az ottani földre lépjen?

− Meg Will – tette hozzá Charlotte. – Will-t is nagyon szeretik az alvilágiak, sokan azt hitték nem is Árnyvadász, csak a bátyja miatt idekerült. Egészen húsz éves koráig démont sem ölt, tudtad? – kérdezte kíváncsian a lány. Lou szemöldöke felugrott, döbbenten fordult a vámpír felé.

− Nem?

− Pedig sokat pletykáltak róla. Előtte állítólag elsírta magát edzésen, mert nem akarta megütni a parabataiját, elkezdték pletykálni, hogy meleg. Az egyik vámpírom röhögve mesélte, hogy egyszer elkezdett hisztizni, hogy nem megy be egy büdös sikátorba sem és szó szerint toporzékolt. Összefoglalva elég lányos bácsikád volt.

− Akkor szerinted Tom volt felül?

− Milyen Tom?

− Danny öccse. Ő volt Will szerelme.

− Oh, nos elképzelhető. Mármint, hogy a nagybátyád passzív. Kérdezd meg tőle, ha ennyire érdekel. Jut eszembe, te alul vagy felül szeretsz lenni? – Louis köhögni kezdett, ahogy eljutott az agyáig Lottie furcsa és kellemetlen kérdése. Úgy érezte arca lángol és szinte biztos volt benne, hogy el is pirult. A homloka is égett, egyre jobban csípett, a szemei is szúrni kezdtek. Ijedten kapta el a fejét a lányról, majd a másik irányba fordította a fejét.

− Nem tudom… Nem voltam senkivel.

− Oh, hát akkor Harry gondoskodni fog róla, hogy legyél valakivel. Miért kaptad el a fejed? – Pillanatok alatt került Louis elé, akinek kirajzolódott homlokán különleges jele és a szemei is élénken csillogtak. A lány elhűlve nézte a srácot, aki mindenhova nézett, csak barátjára nem. Érezte, hogy kirajzolódott a jele, égette a bőrét. – Uramisten, ez gyönyörű! – Meglepő módon Lottie kitudta mondani az ,,Isten” szavakat, nem égette őt a szó, nem ölte meg. A keresztet is el tudta viselni, ahogy a misekönyveket és a Bibliát is. Egyedül a szenteltvíz volt rá hatással. Hatalmas ereje volt a lánynak, ritka vámpír az, aki elviseli ezeket.

− Nagyon fáj! – nyögte sziszegve Louis. – Hogyan tüntessem el?

− Nem tudom… Nem vagyok Sötét Gyermek. De…nekünk visszahúzódik a fogunk, ha lenyugszunk. Lehet neked is eltűnik, amint nem leszel zavarban – vont vállat Chatlotte.

− Harry azt mondta csak a pokolban nem fog égetni. Szerintem szörnyű lehet a pokolban, szörnyű meleg lehet ott.

− Szerintem inkább hideg veremre hasonlíthat – mondta szórakozottan a vámpírlány.

− Akkor miért mondják, hogy ,,A pokol tüze éget”?

− Nem azt mondtam, hogy nincs ott tűz, azt mondtam hideg lehet ott. A rémisztő helyek általában hidegek, nem?

− Lehet – vont vállat.

− Louis! – Nagybátyja hangját hallotta meg, nem is olyan távolról, bár a magas fűtől nem látta a férfit. Charlotte pillanatok alatt suhant el a srác mellől, csupán csak lágy fuvallatot hagyott maga után. A fiú felsóhajtott és lehunyta a szemét egy pillanatra. Mire kinyitotta Will már előtte állt megborotválkozva és megfésülködve. Olyan…fiatal volt, szinte már gyönyörű, ha lehet ilyet mondani egy férfira. Mindig is szépnek találta a nagybátyját – már amennyire ugye szabad ilyet gondolni –, de most a szépsége más értelmet nyert, ahogy a mosolya, és minden kis mozzanata is. Valaki szerette ezt a férfit, valaki olyan, akit ismert, és úgy látszik a nagybátyját is félreismerte, hisz’ sosem látta nőiesnek. Mégis mindenki azt mondja.

A férfi mosolygott, mint mindig és most is ott ült szemeiben az öröm és szeretet egyvelege, mintha minden egyes alkalommal örülne a srácnak, mikor megpillantja, bár Lou sem érez máshogy. A mai napig rajong Will-ért, hősnek tartja, apának, játszótársnak, aki mindig játszott vele és jó tanácsokkal látta el. Egy Árnyvadásznak a harc a móka, és ehhez kellenek tanácsok, Will arra tanította nem mindig kell megölni valakit, ha ő nem bánt senkit, őt sem fogják. Úgy érezte van egy hatalmas kirakója, hála a nagybátyjának, mostanra mintha minden puzzle összekeveredett volna és néhány el is veszett, vagy nem illik a képbe.

− Megint a vámpírlánnyal beszélgettél? Lottie a neve, jól emlékszem? – kérdezte szórakozottan, majd nagyot sóhajtva ő is letelepedett a fűbe, Lou-val szembe. A fiú csak ekkor látta, hogy a férfi is mezítláb van és csupa víz a nadrágja, ő is jó ideje sétálhat.

− Igen, Charlotte. Jó barátom, de ha megtudná az Intézet, eltiltanák.

− Én nem foglak beköpni, nekem is voltak alvilági barátaim, rendszerint lányok. Oh, és a manók, mi apáddal csak zsebmanóknak hívtuk őket, jó barátok voltak, de iszonyat kicsik. Mindig az ingünk zsebében ültek – mesélte nevetve, majd megütögette a srác térdeit, miközben mélyen a szemébe nézett. – Valamire kíváncsi vagy, és úgy érzem, velem kapcsolatban.

− Öh igen, de még számomra is idegen a kérdés.

− Oh, szóval érdekel a nemi élet – kuncogott orra alatt Will, de mikor észrevette unokaöccse félős nézését elhallgatott. – Pontosítok, érdekel a nemi életem. És mi az, ami annyira ,,izgat”?

− Öööh, hát…

− Ugye abba nem kell beavatni, hogy mi is az a nemi élet? Kímélj meg! – könyörögött imára kulcsolt kezekkel bácsikája, mire kicsit megkönnyebbült. Ha Will ilyen viccesre veszi a dolgot, akkor nincs mitől tartania és kérdezhet nyugodtan.

− Nem… Azt…szóval Lottie azt mondta, az öregebb vámpírok szerint meleg vagy, ami mint kiderült igaz. De azt is mondták, hogy elég lányos voltál fiatalabb korodban. Csak az érdekel, hogy…passzív vagy?

− Huh – köhintett zavartan Will, miközben elkapta a tekintetét Louis-ról. – Mindenre számítottam, csak erre nem. De ha érdekel, igen, passzív vagyok. Vagyis, inkább passzív. – A férfi bólintott egyet. Fura volt a kérdés számára, de valahol mélyen örült, hogy a fiút érdekli az élete, ez azt jelenti, hogy nem akar eltávolodni tőle annak ellenére, hogy valójában nem rokonok. Will arcára lágy mosoly szökött, ahogy újra meg újra végigmérte a srácot. – Tudod, annak ellenére, hogy nem a bátyám az apád, még hasonlítotok. Minden reggel kijöttünk ide, miután idekerültünk. Tizennégy éves volt, én tíz, mikor idehoztak minket, ránk gyújtották a házat, itt nevelkedtünk tovább. Bár apánk túlélte a tüzet, nem jött velünk, Franciaországban maradt. Utáltuk ezt a helyet, én még annyira nem, elvégre itt volt Danny, akivel jól összebarátkoztam, de apád…számára mindenki idegen volt. Mikor kijöttünk ide, akkor olyan nyugodt volt. Imádta a friss, zamatos és harmatos füvet, sokszor ide szöktünk ki, mikor nem akartunk edzeni, itt nem zavartak minket és beszélgethettünk anyánkról, apánkról, a meg nem született húgunkról, anyádról. – A férfi elnézett unokaöccse mellett és fájdalmasan mosollyal az arcán mesélt, mintha egy személyt nézett volna közben. A bátyát, mintha csak Louis mellett állt volna és büszke arccal fiát nézte volna – holott mindenki jól tudta, hogy Lou nem Mark fia. Will-ben mégis élt az a családi idill, ami sosem volt, de szerette volna. Egy hatalmas körasztalt képzelt mindig el, ahol ő, a bátyja, Victoria, Lou, Louis bátyja és a szülei foglalnak helyet, illetve mellette Tom, de ez sosem létezett és azt is nagyon jól tudta, hogy nem is fog. – Rá emlékeztetsz, minden egyes lépéseddel. Most ugyanott ülsz, ahol ő ült tizennyolc éve és sírva elmondta, hogy született egy fia, akit elveszített, a neje pedig ismét terhes egy kisfiúval. Én tudtam. Tudtam, hogy anyád terhes, ahogy azt is, hogy a bátyád halott. Azt is tudtam, hogy egy démon az apád, mégis azt hazudtam a bátyámnak, hogy tőle terhes Tori. Átvertem… Számtalanszor átvertem, hogy megvédjek egy őrült nőt – rázta fejét szomorúan, miközben felsóhajtott. Lou kíváncsian és hatalmas görccsel a gyomrában hallgatta bácsikáját, akinek minden szaván fájdalom ült. Érezte, ahogy marják őt bácsikája szavai, ahogy a fájdalom átjárja az összes porcikáját. Érezte Will fájdalmát. – Azt hinné az ember szerelemből tettem, pedig pusztán barátok voltunk. Tom-ot szerettem, és őt is elkergettem, hogy anyádat védjem. Annyira bánom, de csak téged akartalak védeni… - suttogta rekedten maga elé a férfi.

− Anyám őrült volt? – kérdezte Lou döbbenten, a férfi bólintott.

− Démonba szeretni eleve őrültség – vont vállat. – A démonok nem olyanok, mint a félvérek. Te tudsz élni, gondolkodni, a démonok… Nem mindig. Olyanok, mint az állatok, ösztönük van. Nem képesek szeretni.

− Ez biztató – dünnyögte orra alatt a fiú.

− Te félig Árnyvadász vagy, az Árnyvadászok pedig félig emberek, azaz tudnak szeretni.

− Sosem fog egy Árnyvadász sem elfogadni – rázta fejét szomorúan Louis. – Rettegnek tőlem! Mind!

− Mi a helyzet Matt-tel és Leah-val?

− Nem tudom… Kerülöm őket.

− Oh, igen. Mintha csak Alec Lightwood apját hallgatnám – sóhajtotta Will. A fiú elpirult Alec neve hallatán, elvégre még mindig ő a kis hőse, de…úgy érzi bemocskolta. Nem méltó arra, hogy rajongjon Alec-ért. Alec Árnyvadász, ő meg csak félvér. – Szereted a parabatai-od.

− Lehet – vont vállat Lou. – De Matt nem szeret.

− És? Minek neked az a bájgúnár?

− Pont a bájgúnársága miatt szeretem. – Louis észre sem vette, de az arca egyre inkább hasonlított egy nagyobb paradicsomra. Ahogy elkezdett Matt-ről beszélni, úgy kezdett el pirulni, mint egy kis tini csaj. Jól érezte magát Matt-el, mióta csak ismeri, ő volt az egyetlen, aki ragaszkodott hozzá és szeretett vele gyakorolni. Igaz, hogy Matt egy bájgúnár és szereti, ha minden körülötte forog és csakis róla szól, ő így szerette. Szeretett háttérbe szorulni, bár Will életében mindig ő volt az első, McCarter-ék ki nem állhatták, talán Thomas jobban elviselte, néha hagyta, hogy együtt vacsorázzon a fiával, vagy elmenjenek Will-el sétálni, semmi több. – De lehet csak félre értettem a kedvességét…

− A kedvesség nem mindig a szerelem jele – jelentette ki a férfi egy sóhajtás közepette. – Tom véresre vert, mielőtt megcsókolt volna. Folyamatosan piszkált, vert, megalázott. Egyszer nagyon összeverekedtünk edzés közben, kis híján a fogamat is kiverte… Aztán a nagy hévben megcsókolt. Felkelt és elrohant… Napokig került. Nem mondom azt, hogy Matt nem szeret, de biztos vagyok benne, hogy nem meleg. Ahogy rólad sem tudja senki, hogy az vagy, ennek hála egy lány szerelmes beléd.

− Igen? – kérdezte zavartan. – Kicsoda?

− Megígértem magamnak, hogy nem mondom el.

− Oké – sóhajtotta Lou.

− Mióta is vagy biztos a dolgodban?

− Mármint az identitásomban? Öh, jó másfél éve – felelte a srác. – Volt időm feldolgozni.

− Csak… Járj nyitottabb szemmel, oké? A szerelem nem játék.

− WILLIAM! – Daniel hangját hallották távolról, Will rögtön szemet forgatott majd felkelt a földről. Leporolta magát, majd kezet nyújtott Lou-nak és felhúzta a srácot. A mérges, trappoló alak lassan láthatóvá vált, de Will még mindig nem mozdult, csak semleges arccal nézte a felé közeledő férfit.  – Csak azt tudnám mi a picsának bízzák rád az Intézetet, ha itt sem vagy! – fakadt ki Daniel, amint a két srác elé ért, Will hümmögött egyet, majd karba fonta kezeit mellkasa előtt.

− Nem én vezetem az Intézetet, a felelősség sem az enyém.

− Aha, akkor gondolom az sem érdekel, hogy kirámolták Louis szobáját, és elrabolták Leah-t.

− Micsoda? – A férfi vére meghűlt az ereiben, érezte, ahogy eluralkodik rajta a pánik és az értetlenség, szinte elborult az agya. El nem tudta képzelni, hogyan tűnhetett el egy tini nyomtalanul az Intézetből, egyáltalán, hogyan jutottak be az Intézetbe idegenek. – Hogyan jutottak be? Láttak valamit?

− Semmit, állítólag a kertben volakt.

− Bassza meg! – morogta a férfi, majd az épület felé kezdett rohanni, Louis pedig követte. Még sosem hallotta a férfit szitkozódni, sosem hallott semmi mocskosat a szájából. Ő maga is megijedt, eltűnt Leah? És senki sem látta? Amíg beértek az épületbe végig azon gondolkodott, vajon miatta rabolták-e el a lányt. Ha igen, mi a céljuk ezzel.

Will idegesen tépte fel az ajtót, majd az előtérbe rohant, ahol több tíz Árnyvadász gyülekezett, mindegyik arcára félelem és aggodalom ült ki. Matt teljesen bepánikolva ült az egyik asztalnál, édesapja pedig vállát markolgatva próbálta nem csak fiát, de magát is megnyugtatni.

− Mi történt? – kérdezte Will az ideges tömeget figyelve.

− Elrabolták – felelte Matt. – Két Árnyvadásszal volt kint, George-dzsal és Rita-val, mindkettejüket megölték, ahogy az őrséget is leszúrták, az négy halott.

− És a te dolgod lett volna felügyelni az Intézetet, Tomlinson! – üvöltötte Thomas, majd közelebb lépdelt Will-hez.

− Nem én vezetem az Intézetet, hanem te!

− Az Inkvizítor rád bízta! Azt sem azért, mert megérdemled! Áruló vagy! Ha nem állok ki melletted, most egy gonddal kevesebb lenne! – Will szólt volna valamit, de végül lenyelte a csípős megjegyzést, és inkább hatalmasat sóhajtott, hogy némiképp lenyugtassa magát. Végül csak egy szomorkás pillantással odébbállt és Louis szobája felé vette az irányt. – Mi van, Tomlinson? Megfutamodsz?

Will egy pillanatra megtorpant.

− Úgy gondolom, mindketten jobban járunk, ha nem reagálok erre. Ha valami nem tetszik, jelezd az Inkvizítornak. Bár jön ő magától is, ha Leah huszonnégy órán belül nem kerül elő. – Csak ennyit szólt, majd kecses tartással tovább sétált a folyosón, mígnem eltűnt a hosszú, keskeny folyosó sötétjében. Louis bocsánatkérően pillantott Matt-re – akit történetesen jobban érdekelt a saját problémája, mint parabataija – majd bácsikája után rohant. Amíg utolérte Will-t azon gondolkodott, vajon mi kellett az ő szobájából? Mit vihettek el és ehhez miért kellett Leah? Túlságosan ideges volt, nem látta tisztán a dolgokat. Csakis arra tudott gondolni, hogy a lány hogy érezheti magát, egyáltalán magánál van-e. Elképzelte őt vérbe fagyva, kék-zöldre verve, éheztetve, körmeit letépve. Még a legszörnyűbb kínzási módszerek is átfutottak az agyán. Azt nem tudta, mi tévő legyen, de egyben biztos volt: Meg fogja bosszulni Leah-t, még akkor is, ha egy haja szála sem görbült egész idő alatt. Halálra kínozza az elrablóit.

Lihegve állt meg a szobája ajtajában – bár ő maga sem tudta miért liheg, alig száz métert futott, ráadásul nem gyorsan. A kicsike szoba terjesen szét volt túrva, a szekrényei ki voltak rámolva, az összes ruhája a földön hevert, az ágyát szétszaggátták, mindenfelé picike tollpihék szálltak. A fiókjait összetörték és szinték kitéptek belőle mindent, a papírjait, a rajzait, a könyveit széttépték. A falakon hatalmas karmolások, horzsolások látszódtak. Fájdalmasan nyögött fel, ahogy megpillantotta könnyes szemű bácsikáját a romhalmaz közepén. Olyan…rendezettnek tűnt a szoba mellett. Az egész gyerekkorába beletiportak… Az élete, a képei, az emlékei, mindent széttéptek… A lelkébe gázoltak és még nem is érdekelte őket a következménye… Csak úgy bejötték és szétvertek mindent.

− Mit érzel? – kérdezte Will meg sem fordulva. – Lépj beljebb! Nem érzel semmi démonit? Semmi furcsát? – A fiú beljebb lépett, de semmi érdekeset nem érzett, csak szomorúságot, elkeseredettséget. Feldúlták az életét, a múltját, darabokra törték az emlékeit és ezzel a szívét is, de semmi mást nem érzett ezen kívül.

− Nem… Kéne?

− Kiskorodban mindig érzékelted az alvilágiakat – sóhajtotta nagybátyja. – Ezek szerint Árnyvadászok voltak és olyanok, akik ismerik a járást, azaz az Intézet részei.

− De miért tennének ilyet?

− Bosszúból, amiért eltűrtünk magunk között egy alvilágit. És amiért az Inkvizítor a pártomat fogja.

− Miért? Ki az Inkvizítor?

− Tom… − A fiú köpni-nyelni nem tudott, csak tátogott, mint egy hal. Nem gondolta volna, hogy az állítólagos nevelőapjának ilyen magas rangja van. Szóval ezért kellett Idrisbe mennie, mikor Will-el szakítottak? Ezért küldte el Will, mert tudta, hogy ő lesz majd az Inkvizítor és hasznára válik a tanulás. Az tény, a nagybátyja sosem volt hülye, elég korán fel kellett nőnie, így elég bölcs is lett az évek során, bár nem öreg, mégis tapasztaltabb bármelyik Árnyvadásznál az Intézetben.

A srác csak nézte nagybátyja szomorú és elcsigázott arcát, eddig észre sem vette, hogy milyen fáradt a férfi, olyan üde volt, mikor leült a fűbe. Még mindig mezítláb voltak és őszintén, Lou talpa igencsak bizsergett már a hidegtől, de nem érdekelte, nagyobb gondja is volt ennél. Leült szétszaggatott ágyára, körülnézett a szobában. A szeme megakadt az ajtófélfán, amelynek három oldalára valami vésve volt. A boszorkánymesterek nyelvén volt odavésve három szó; vér, rózsa, tőr. A fiú nem tudta mit jelentenek – ahogy azt sem, hogyan sikerült ezt kiolvasnia, elvégre sosem tanult a boszorkánymesterek nyelvén. Csak nézte a kacskaringós betűket, ábrákat és Harry jutott eszébe, ő biztos tudja, mit jelentenek.

Louis szó nélkül pattant fel, majd kirohant a szobából. A folyosón megtalálta a bakancsát, amit a lábára húzott, majd a vészkijáraton távozott az épületből és nem foglalkozott senkivel. Szinte biztos volt benne, hogy Will kiabált utána, de nem hallotta. Ugyanúgy érezte magát, mint akkor, mikor elkábulva elment Harry-hez, azzal a különbséggel, hogy most tudta mi a célja: Találkoznia kell Harry-vel.

Az utca furcsamód hangos volt a korai idő ellenére, az emberek, mint hangyák zsongtak az utcákon és utakon, kávéval és némi étellel a kezükben, mindegyik füléhez telefon volt szorítva, amibe úgy tűnt, mintha csak tátognának. Lou sietősen kapkodta a lábait, nem használt rúnát, szinte érezte, ahogy a mondénok tekintete lyukat éget a hátába. Tudta, hogy megnézik, hozzájuk képest úgy nézett ki, mint egy öngyilkosságra készülő tini: Rémisztően sötét volt. De csak kívülről tűnt annak. Valójában egy imádnivaló Árnyvadász, aki a legelképesztőbb módszerekkel szokott démonokat ölni és félig démon, ráadásul nagyon jól bánik a fegyverekkel és nagyon jól verekszik.

Louis befordult az egyik utcasarkon, ha jól emlékezett erre lakik Harry. Ahogy egyre beljebb haladt az utcán egyre inkább érezte a férfi nyers erejét, ami belőle áradt. Hatalmas, édes erő, ami táplálta Lou-t, szinte érezte, ahogy az a furcsa energia átjárja a testét, minden csontját és izmát. Beleborzongott. Ebből fog majd táplálkozni? Boszorkánymesterek erejéből?

Ahogy a hatalmas épülethez ért rögtön felrohant a lépcsőn nem foglalkozva az állítólagos portással – aki bizonyára Harry cselédje – majd szemeivel a boszorkánymester ajtaját kereste. Amint meglelte már kopogott is.

Egy fáradt, kicsit másnapos arcú nő nyitott ajtót, akinek haja össze-vissza állt, a sminkje elkenődött és éppen, hogy csak egy vékony köntös takarta formás testét. Fáradtan nézett Louis-ra, láthatóan nem tudta ki ő, sőt, biztos volt benne, hogy a nő nem alvilági.

− Te meg ki vagy? – kérdezte szőke kobakját vakargatva.

− Louis vagyok, Harry-t keresem. De ha megzavartam valamit…

− Nem zavartál meg semmit – szólt közbe egy mély férfihang, aztán hirtelen nagyobbra nyílt az ajtó és Harry kukucskált kifele a fiút nézve. Meglepőmód Harry fel volt öltözve és egyáltalán nem tűnt másnaposnak. Egyáltalán a boszorkánymesterek képesek lerészegedni? - gondolta magában a fiú, miközben végigmérte a magas férfit. Egy egyszerű fehér póló és fekete melegítőnadrág volt rajta, a szemei haloványan ki voltak húzva feketével, a szemei pedig most zölden ragyogtak, vagyis csak az egyik, a másik kéken csillogott. – Miben segíthetek?

− Kérdezni szeretnék, de tényleg nem akarok zavarni. – Louis felhúzta a vállait, a férfi pedig lemondóan sóhajtott és a nő felé fordult.

− Brittany, kedves. – Csak ennyit szólt kedvesen, a szőke hajú vette az adást. Felmorgott, majd összehúzta maga előtt a köntöst és kilépett a küszöbre.

− Tudom, tudom. Holnap látlak – dünnyögte orra alatt, majd átment a szomszédos lakásba és becsapta maga mögött. A boszorkánymester szemet forgatott.

− Nők. – Azzal beinvitálta a srácot, aki kicsit kellemetlenül érezte magát, elvégre tegnap este ez a kettő ki tudja mit csinált, ő meg csak így bepofátlankodik és még a csajt is el kellett küldenie miatta. Louis automatikusan lehuppant a hatalmas kanapéra, majd várta, hogy a férfi letelepedjen vele szembe a fotelba. A boszorkánymester mosolyogva nézett rá, lábait keresztbe rakta, szemeivel pedig végigmérte az ideges és zavart fiút. – Hm, jöttél kipróbálni az ágyamat? – kérdezte huncutkodva, végig a fiú szemeit figyelve. Louis nagyot nyelt, mielőtt válaszolt.

− Nem, kérdezni szeretnék.

− Oh, tényleg. Mondtad is. Nos, akkor. Mi jutott eszedbe?

− Szoktál… Szimbólumokból olvasni? Mármint, a boszorkánymestereknél is van jelentése dolgoknak, nem? – kérdezte félig halkan, félig hadarva. A férfi szemöldöke hirtelen homloka közepéig ugrott, és hátradőlt a fotelban.

− Milyen szimbólumok?

− Vér, rózsa, tőr. Ezek együtt. – Mintha kicsit meghőkölt volna elkapta a tekintetét az Árnyvadászról és az italos asztalt kezdte szuggerálni.

− Milyen nyelven volt írva és hova?

− Boszorkánymester nyelven, az ajtófélfába karcolva.

− Csak te láttad, vagy látta más is?

− Will nem vette észre.

−Oh! – sóhajtotta miközben lehunyta egy pillanatra a szemeit. – Azt jelenti, az szúr hátba, akiről nem is gondolnád. Minden háború előtt megjelenik valakinek: félvérnek vagy alviláginak, mindig felkeresnek ilyesmikkel. Ha nem lenne vér, csak a rózsa és a tőr, akkor fájdalmas szerelmet jelentene, de így… Bár ettől még megbújhat mögötte egy szerelem. – Nem nézett a fiatalabbikra, végig a whiskys üveget pásztázta. – Történt valami?

− Elrabolták Leah-t, megöltek két őrt és két tanulót, feltúrták a szobám.

− Ha megölték az őröket, akkor alvilági nem lehetett, ugye tudod? Rád fogják kenni. – Most először nézett a fiúra. A szemei fáradtak és szomorúak voltak, szinte csalódottak. – Attól tartok közeli ismerős tervelte ki. Az biztos, hogy majd a tárgyalások elhúzódnak, elvégre az Inkvizítor a pártodat fogja majd.

− Tudom… Tom az Inkvizítor… Amúgy…az a nő…? – Nem fejezte be a mondatot, de Harry így is elmosolyodott rajta. Féltékeny? - gondolta a férfi, miközben haloványan fejet rázott.

− Nem, nem a barátnőm és nem is szexpartner. Csak…szomszéd. Tegnap depis volt, elhagyta a párja és nagy valószínűséggel terhes, csak megvigasztaltam. Ő leitta magát én meg néztem – vont vállat szórakozottan. – Miért?

− Csak…érdekelt. Nem tűnsz olyannak, aki ilyen bigékre bukik.

− Véletlenül sem vagy féltékeny.

− Mi? Nem! Dehogy. A te dolgod, csak érdekelt. – Próbált lazán vállat vonni, de a végén úgy nézett ki, mint egy rossz roham, csak rángatózott. Nem tudott Harry közelében laza maradni ő olyan…tapasztalt, felnőtt, bölcs… Ő meg szerencsétlen, fiatal és tehetetlen.

− Egyébként… Egyszer már mondtam, hogy Tom az Inkvizítor, ezek szerint elfelejtetted. Kis Árnyvadász. Kis feledékeny, szerencsétlen, rángatózós Árnyvadász – csóválta a fejét, miközben keresztbe tette lábait, ujjaival pedig háromszöget formált arca előtt, mindegyik ujját összeillesztette és fölöttük nézte a fiút. Louis érezte, ahogy pír szökik az arcába, el is kapta a fejét és a cipőjét kezdte nézni. Ez mocskos, le kéne már mosni… - gondolta. – De semmi baj, van most más bajod is.

− Te hogyan dolgoztad fel, hogy alvilági vagy? – kérdezte hirtelen a fiú, de még mindig nem nézett fel a boszorkánymesterre. A férfi mintha megremegett volna, a nézése sötétté vált, a szemei egyforma sötétzöldre váltottak.

− Úgy, ahogy a többi – felelte morogva. Érdes lett a hangja, egyenesen dühös. Louis nagyot nyelt.

− Nem akartalak megbántani, csak kíváncsi voltam… − dünnyögte halkan orra alatt. Harry felfedezte magát a srácban: Gyerek volt, kicsike, törékeny, kíváncsi és elveszett. Nem mellesleg még alvilági is. Ugyanolyan kis visszahúzódó volt ő is, mikor érezte, hogy más. Mindenhogy más volt: A nővére szőke hajú volt, kék szemű, mondén, az apja szintén. De ő… Zöld szemekkel született, göndör hajjal, egy démontól. És az anyja jól tudta, tudta a kezdetektől fogva, mégis eltitkolta előle…

− Gondoltam – felelte mogorván, majd hirtelen felpattant a fotelből. A hatalmas ablakhoz sétált, majd háta mögött összekulcsolt kezekkel megállt előtte a fényben és nézett kifelé. A srácnak hátát mutatta, így Louis nem láthatta a férfi élénk és szomorú, majdhogynem

könnyező szemeit. Utálta az anyját, az apját, mindenkit… Utálta magát, amiért ilyennek született. És bár Magnus megtanította erre-arra, sosem érezte magát teljesnek és igazinak. Úgy érezte magát, mintha ő lenne a Mikulás: Valaki hitt benne, valaki nem, de sosem láthatta őt senki. – Sosem fogod magad elfogadni, mindig másnak érzed magad, kevesebbnek. Nem vagyunk azok, mégis annak érezzük magunkat… Holott többet érünk bármelyik gőgös Árnyvadásznál. – A fiú nem tudta eldönteni, hogy igaza van-e. A bácsikája nem olyan, mint McCarter-ék. Ő tisztelt minden élőlényt, az alvilágiakat is. Talán pont ezért volt olyan különleges az Alvilágban, mert ő volt az egyetlen – Markon kívül –, aki ugyanúgy tisztelt mindenkit.

− A múltkor olyan könnyen ömlöttek belőled a szavak – sóhajtotta Louis. Harry hümmögött egyet, majd elmosolyodott, bár ezt a fiú nem láthatta. Édesnek találta a srácot, olyan kis esetlennek.

− Mert bízom benned és tudom, hogy segített neked. Érzem, hogy segített neked. Sosem fogadod el magad, de megtanulsz vele együttélni. Ez olyan, mint egy betegség vagy átok – vont vállat a férfi.

−Ismertél elátkozott Árnyvadászt?

− Kettőt is, az egyik még él. Az egyik Will Herondale volt, ha jól emlékszem elég durva átkot kapott, akit tiszta szívből szeretett, az mind meghalt. Azt nem tudom, hogyan törték meg az átkot. Nos, a másik… Megesküdtem, hogy nem árulom el – sóhajtott a boszorkánymester, majd lenyelte a hatalmas csomót, ami torkában növekedett a fájdalmas emlékek hatására és a fiú felé fordult, aki lábát lóbálva úgy nézett rá akár egy kisgyerek. Hány éves ez? – kérdezte magában Harry. – Jól érzed magad?

− Igen, miért? – kérdezte gyermeki huncutsággal a srác. Harry arcára perverz mosoly ült ki.

− Direkt csinálod, igaz? – kérdezte somolyogva a boszorkánymester. Louis leengedte a lábait és komor képpel nézett fel a férfire.

−Neked minden baj? – duzzogott a fiú. – Amúgy nem, nem direkt csinálom, csak ideges vagyok.

− Értem – sóhajtotta kicsit szomorkásan Harry. – Azt hittem, ki szeretnéd próbálni az ágyam, és a gyermeki huncutságoddal akarsz lekenyerezni.

− Oh-oh-oh, nem meg ez ám olyan könnyen. Nem csak nekem kell lekenyerezni téged. Te is bűvölj el – kacsintott egyet és szinte fel sem tűnt az Árnyvadász srácnak, hogy éppen flörtöl a boszorkánymesterrel, aki kiélvezi a helyzetet.

− Azt hittem már elbűvöltelek – mondta búgó hangon a férfi, majd a foteléhez sétált és leült a karfára. Louis huncut mosolyra húzta a száját és megnyalta alsó ajkát.

− Bűvölj el még jobban! – kacsintott egyet.

− Ennél is jobban?

− Ennél is jobban – bólintott egyet a srác. Úristen! Ezeket tényleg kimondtam? – gondolta magában, miközben észrevétlenül sóhajtott egy nagyot. Sosem volt még ilyen…huncut senkivel sem, sosem flörtölt még ilyen nyíltan. Flörtölni sem flörtölt még, de ez a férfi… Megbolondítja, olyanokra veszi rá, ami egyébként eszébe sem jutna. Így beszélni egy kétszáz éves boszorkánymesterrel? Soha nem jutott volna eszébe, soha…

− Hát rendben – sóhajtotta a boszorkánymester. Éppen mondott még volna valamit, mikor megcsörrent Lou mobilja. A fiú sóhajtva vette ki a zsebéből, majd megnézte az üzenetet, amit a nagybátyja írt.

Hová tűntél? Szükségünk lenne rád, Charlotte keres téged!

Írta a férfi. Louis elhúzta a száját, majd visszaírt a bácsikájának.

Azonnal ott vagyok!

− Sajnálom, Harry, mennem kell. – Szomorúan nézett fel a férfira, és valóban szomorú is volt, hogy itt kell hagynia. Szívesen beszélgetett volna még vele. Jól érezte magát, annak ellenére, hogy a pasi olyan, mint egy terhes nő, akinek hangulatingadozása van, élvezte ezt az egy órát, amit vele töltött.

− Oh igen, az Árnyvadász élet – legyintett egyet szomorúan. – Feldolgozom.

− Köszönöm a…beszélgetést – mondta mosolyogva Louis az ajtófélfának dőlve. Harry felsóhajtott, miközben megmarkolta a kilincset.

− Remélem máskor is elrohansz még hozzám feldúlt állapotban – mondta lágyan mosolyogva a férfi. – Lottie már biztosan vár.

− Te is tudod?

− Hogy barátok vagytok? Tudom, Charlotte jó barátom nekem is, nem olyan, mint amilyennek mutatja magát, de gondolom te ezt jobban tudod. Az egy dolog, hogy néha elszalad vele a ló, de alapvetően csak jót akar. – Louis bólintott, egyetértett vele, Lottie valóban szeszélyes, de viszont nagyon jó barát, ő az egyetlen, akivel kitárgyalhat bármit, még a szerelmét is. Vele bármiről beszélgethet, sokkal jobban bízik benne, mint bárkiben az Intézetben. Még talán Matt-nél is jobban. – Nos akkor további szép napot!

−Köszi. Majd…ha segítség kell…

− Akkor keress nyugodtan – fejezte be a mondatot Harry, majd kitárta az ajtót. Louis bólintott, majd egy zavart mosoly kíséretében elhagyta a lakást. A boszorkánymester egy ideig figyelte, ahogy a kecses, alacsony test távolodik, végül elnyelte őt a hosszú folyosó és egyáltalán nem látta a srácot. Becsukta az ajtót, majd hajába tűrt. Teljesen elvarázsolta őt ez az ártatlan, kicsit zavart fiú, aki néha nagyot jól lazul, néha pedig csak nyökög. Talán ez benne a legvonzóbb, hogy ilyen…gyerekes.

Harry az ajtónak támasztotta a hátát, majd becsukta szemeit és úgy sóhajtott fel. Körülölelte a csönd, a saját kis problémai, amik már évek óta vele vannak. Attól pedig sosem fog szabadulni, ami. Sosem lesz mondén vagy Árnyvadász, mindig is alvilági volt és az is marad és ahogy mondta Louis-nak, sosem fogadja el, de megtanult vele együttélni. Talán ez volt a legnehezebb.

− Kicsi szerencsétlen Árnyvadász – sóhajtotta. – Kicsi szerencsétlen, tudatlan Árnyvadász…