Első fejezet - Az Árnyvadász munka hátulütője

Sziasztok, drágák!

Megérkeztem az új történetem első fejezetével, ami árnyvadászos lesz. Cassandra Clare könyvei és a Shadowhunters (Árnyvadászok) című sorozat adta az ötletet, de teljesen másról fog szólni a sztori, mint a könyvekben vagy a sorozatban. Ha valamit esetleg nem tudtok, mert nem nézitek a sorozatot, nem olvassátok a könyveket, akkor kérdezzetek, de a menüpontban van egy oldal, ahova kigyűjtöttem pár adatot, amik segíthetnek eligazodni a történetben. Ha mégsem világos valami kérdezzetek bátran, bár igyekszem minden megmagyarázni majd! :)

A másik: ez a rész 12 oldal hosszúságú, jó ez, vagy legyenek rövidebbek a részek? (Az átlag nálam 7 oldal) Melyiket olvassátok szívesebben? Túl hosszú, vagy még olvasható? Kérlek írjatok rá valamit! Nekem fontos a véleményetek!

A történet E/3-ban íródott, kicsit fura még nekem, de remélem tetszeni fog nektek! Szereplők is fent vannak már, kukkantsatok be! ;)

Oh, ésa kinézet hogy tetszik? A fejlécbe szerelmes vagyok! :3 Büszke vagyok magamra! 

Fent van a Színjáték része is már!

Szép hétvégét nektek!

Kellemes olvasást!

Lexa

Sötét volt, csak a sápadt hold gyenge fénye világította meg a hatalmas erdőt. A fák között gyenge, el-elvesző sikolyok visszhangoztak, a távolban farkas morgás, nyüszítés és vámpír fújtatás zaja volt hallgató. A vékony faágak hangosan törtek meg egy gyenge, sebesült nő lába alatt, aki panaszosan síró kisbabáját szorította melléhez és futott az őt üldözők elől. Farkasok és vámpírok egyaránt üldözték, nem csak őt, de védtelen, magatehetetlen kisfiát is. A nő talpig feketében volt, mégis itt-ott megcsillant piros vére a szakadt ruhadarabon. Fáradni látszott, jó ideje menekülhet, lábait alig bírta emelni, ő maga lihegett, levegőért kapkodott. Véres arcát csak a szürkés fénycsóvák világították meg, kisfia szeme gyengén, de megcsillant a holdfényében. Úgy ragyogott a két kicsit szempár, mint a csillagok az égen, mindössze két apró pontnak látszódtak a sötét éjszakában. Az édesanya lassított, szinte már sétált és lenézett a picike babára, aki még mindig panaszosan, megijedve ordított anyukája karjaiban. A barna hajú, elég fiatal nő elmosolyodott, ahogy a csöppségre nézett. Az apjára emlékeztette, aki ugyanilyen elbűvölő teremtmény volt, akárcsak a kisfia.

− Semmi baj, kicsim. Minden rendben lesz. Vigyázni fognak rád! – suttogta fiának, majd ismét futásnak eredt. A babán nem igazán segítettek a kedves szavak, ugyanolyan hangosan sírt.

A fiatal nő vért hörögve szaladt az erdő széle felé, ami mögött egy hatalmas, templomszerű építmény állt. Az ablakok már messziről világítottak a feloltott lámpáktól, amik némi fényt adtak az erdő peremének. Az édesanya megkönnyebbülve nyögött fel, ezzel is bíztatta magát, hogy már nincs messze a céltól.

− Nem menekülhetsz, Victoria! – kiáltotta egy éles, morgó hang. A nő felsikított, majd amilyen gyorsan csak tudott haladt tovább. A hang közeli volt, másodpercek kérdése és a hang tulajdonosa utoléri. A vámpírok jóval gyorsabban mozognak bármelyik élőlénynél, így nem is lenne csoda, ha elkapnák.

− Kérem, könyörgöm. Segítsenek! – Elhaló hangon ordított egy utolsót, mielőtt utolérték volna. A vámpír hátulról támadt, ráugrott a nőre, aki minden erejével kisfiát próbálta menteni. Victoria előkapott egy tőrt, amit egyenesen a vámpír szívébe szúrt. A vámpírnő egy hatalmas kiáltás közepette égett cafatokra, végül hamuként repítette tovább a szélt.

Léptek zaja törte meg a csöndet, mindössze Victoria hangos hörgése volt hallható az éjszakában, távolabbról babasírás hallatszott. A nő reménykedett benne, hogy kisfiának nem esett baja, de nem volt ereje feltápászkodni és a fiúhoz mászni. Folyamatosan a kicsi nevét suttogta, miközben vért köhögött.

− Az Angyalra! Daniel, gyere gyorsan! – Egy mély férfihang ütötte meg Victoria fülét, nem sokkal később már látta is, ahogy a férfi fölé guggol. – A francba! Victoria! – suttogta maga elé a férfi.

− A kisfiam! Will, a kisfiam! Louis… - Az asszony utolsó erejét kaparta össze, hogy megfoghassa a férfi kezét és elmondhassa, amit szeretne.  – Louis… Kérlek, vigyázz rá…

− Nem, Tori, nem! Ilyenre ne is gondolj! Daniel azonnal itt lesz és beviszünk az Intézetbe, ahol segítenek rajtad, rendben? Túl fogod élni! – Talán csak magát biztatta, jól látszott, hogy a nő utolsó perceit éli, és abban a maradék időben is csak azt szeretné elmondani, hogy vigyázzanak a fiára. Semmi mást nem szeretett volna, csak biztonságban tudni a fiát.

− Louis… Kérlek, vigyázz rá… Will… - lehelte alig érhetően Victoria, majd minden ereje elhagyta és magatehetetlenül omlott össze. A feje hátrabicsaklott, a keze pedig a földre esett. A férfi könnyeivel küszködve simította meg utoljára a nő véres, sebes arcát, majd kisöpörte szeméből a világosbarna, a vértől összetapadt hajzuhatagot.

A kicsi hangos sírása rántotta vissza Will-t a mély gyászból, ami hirtelenjében telepedett rá. Fejet rázott, majd szipogva felkelt társa mellől és a kisbabához sietett, akit óvatosan a karjára fektetett. Csitítgatni kezdte, nyugtató dallamot dúdolt neki, miközben próbált nem halott társára koncentrálni, aki alig egy méterre feküdt tőle. Miközben a babát nyugtatta ő maga is megnyugodott, talán ez a baba megnyugvást hoz az életébe és elfeledteti vele ezt a hatalmas veszteséget.

− William! – Egy másik férfihang ordított Will—nek, aki a holttestnek háttal állva dúdolt a kicsi gyereknek, akit karjaiban ringatott. Olyan kicsi és tehetetlen volt, ártatlan, akárcsak egy angyal. Bár ő maga is félig az, abban a pillanatban azt hitte, az a fiú teljes egészében az. A gyenge holdvilágban úgy csillogtak a szemei, mint két kicsi szentjánosbogár, csak tengerkéken és nem zölden.

Az ordító férfi másik két emberrel érkezett meg a holttesthez, Will csak ekkor fordult meg és nézett parabatai-ára.

− Elkéstünk – sóhajtotta a férfi. – Végzett vele a vámpír.

− Ahogy látom ő is végzett a vámpírral – bólintott az egyik férfi.

− Arra kért vigyázzak Louis-ra.

− Will… Jól tudod, hogy a Klávé ezt nem engedni. Nem hiába küldték el Victoria-t másfélévvel ezelőtt – rázta a fejét Daniel. Will felsóhajtott, majd a hatalmas épület felé vette az irányt.

− Még gyerek, nem tehetem ki, ahogy az Alvilágiakra sem bízhatom. Tori azt kérte tőlem, hogy vigyázzak rá, én pedig meg is teszem. Vagy segítesz, vagy ellenem fordulsz. – Érzelemmentesen ejtette ki a szavakat, bár belülről marta őt a fajdalom, mint valami démonméreg úgy áradt szét a testében a mérhetetlen fájdalom. Victoria-t rég ismerte, együtt nőttek fel, csak a nő rossz oldalra állt, így az útjaik külön váltak.

− Mivel úgy szeretlek, mint bátyámat, így egyértelmű, hogy segítek neked. De a Klávé haragja utolér.

− Rengetegszer kijátszottam már a Klávét, most is menni fog – vont vállat William, majd az Intézet felé vette az irányt. Daniel lemondóan sóhajtott, majd Victoria holttestéhez lépett. Lenézett a sápadt, véres nőre, majd fejet rázott.

− Megmondtam, Tori, hogy ennek nem lesz jó vége. A vér vért kíván.

A fiú minden izma megfeszült, ahogy a fájdalom elhatalmasodott rajta. Már hetek óta ez megy, minden rémálmát fájdalom kíséri, amibe lassan beleőrül. Alig pár órát alszik mindössze. Ordítva fordult le az ágyról, a padlón kötött ki, de jelen esetben jobban örült a hideg lapoknak, mint a meleg ágynak. Nyögdécselve vonaglott az ágya mellett, mígnem valaki fel nem tépte az ajtót és hozzá sietetett.

− Hey, Louis! Louis! Ébredj fel! – A fekete hajú, kék szemű srác ijedten guggolt le a nyögdécselő és ordítozó fiú mellé. Amint meghallotta a nevét szemei kipattantak, a hirtelen jött, fájdalom mentes érzéstől rögtön felült, kis híján lefejelte a mellette guggoló srácot is. – Megvagy?

− Megmaradok – felelte nagyot sóhajtva Louis. – Ezért nem kellett volna felkelned. Hozzászoktam már ehhez.

− Én viszont nem – rázott fejet. – Louis, el kéne mondanod Casey-nek

− Matt, fogd be a szád! Ehhez most nincs kedvem. Van éppen elég bajom, nincs szükségem arra a hisztérikus nőre.

− Emlékeztetsz valakire – sóhajtotta Matt. Louis szemet forgatva felállt, majd leült az ágyra. A pólója mellkasához és hátához tapadt az izzadságtól, a haja homlokához simult, tengerkék szemei pedig fakón csillogtak a gyenge holdfényben, ami itt-ott beszökött a függönyök mögül.

− Igen? Kire?

− Igazából két emberre is. Az egyik él, a másik nem. A kettő ötvözete vagy.

− Na, halljuk.

− Az egyik Will Herondale, nem sokat hallottam róla, de apám mesélt róla pár dolgot, elméletileg az anyám rokona volt. A másik pedig a kedvenc kis hősöd New Yorkból, Alec Lightwood. Utálom mindkettőt, szóval érezd magad megtiszteltetve – hadarta mosolyogva a fekete hajú, kék szemű srác. Louis szeme felcsillant, ahogy Alexander Lightwood neve lett említve, az egyik kedvenc ,,hőse”, sőt, ő a kedvence. Csak pár év van köztük, meg egy óceán, talán egyszer ismét eljut Amerikába és megint találkozhat a példaképével. Bár néha nem tudja eldönteni, hogy Alec példa vagy inkább elrettentő példa az életben. Annyi baromság és utálkozás után, amiket ő csinált, talán nem is csodálkozna, ha az utóbbi mellett döntene, de egyet be kell ismernie; ő is kezd olyanná válni, mint Alexander. Érzelemmentessé és zavarodottá.

− Az első emberkédet nem ismerem – vont vállat. – Gőzöm sincs, ki az a Will Herondale. De talán jobb is így.

− Igazából olyan, mint Alec, csak Alec nagyon tarja magát a szabályokhoz, míg Will lazán veszi.

− Minta azt említetted volna, hogy Will Herondale már nem él.

− Mert így is van. Nem szeretek múlt időben beszélni, számomra senki sem halott. – Mióta Matt elvesztette az édesanyját, azóta minden dologhoz próbál pozitívan állni, míg Louis realista, de sokszor átesik a ló túlsó oldalára és inkább lesz negatív, mintsem realista. Alig pár éve, hogy a szerencsétlen nővel végzett egy vámpír, ezzel persze megszegve azt a bizonyos Egyezményt, miszerint alvilági nem bánt sem mondént, sem Árnyvadászt, és ez fordítva.

Irigyelte Matt-et az optimista hajlamaiért, ha akarna sem tudna olyan vidáman hozzáállni a dolgokhoz, mint ahogy ő teszi. Louis kicsi kora óta pesszimista, magányos és sötét, talán pont ezért tud azonosulni a Lightwood sráccal, mert ő is ilyen rideg. Vagy legalábbis az volt, mígnem egy bizonyos Magnus Bane meg nem hódította ezzel szinte meglágyítva a szívét.

Louis egészen kicsi korában került a londoni intézetbe, ő maga sem emlékszik rá, ahogy más sem hajlandó erről beszélni, mert ,,A Klávé tiltja”. A fiú el nem tudta képzelni mi okból kell titkolni előle, hogy ő kicsoda és hogyan került ide, de inkább nem szólt bele a Klávé ügyeibe.

− Akkor legalább Will-nek mondd el. Lehet, köze van a múltadhoz.

− Lényegtelen a múltam, Matt. Sosem fogom megtudni, ki vagyok. – Erről már rég lemondott, sosem fogja már megtudni ki is ő valójában, ki az apja és ki az anyja. Hogy néztek ki, milyen az illatuk, semmit sem fog róluk megtudni hála a Klávénak.

− Ez nem biztos, vissza tudják hozni az emlékeid. – A srác elgondolkodott, elvégre erre képesek a boszorkánymesterek, de Lou hamar leintette, ebből tudta hülyeséget mondott, pedig csak segíteni akart.

− Nem adhatják vissza azt, ami sosem volt. – Louis kicsi baba volt, mikor a bácsikája az Intézetbe hozta, nincsen pontos emlékképe az anyjáról sem, csak az a pár, amit a Néma Testvérek szedtek ki belőle, de az sem sok, mindössze annyi, amit az álmaiban lát.

− Jaj, Lou. Ne légy ilyen reményvesztett! A remény hal meg utoljára, tudod jól.

− A remény réges-rég meghalt – morogta orra alatt a fiú, majd hirtelen elnyúlt az ágyon.

− Te érzed, Louis. Próbálj meg pihenni, reggel vámpírokat üldözünk. – Oh igen, a drága vámpírok, akik majdnem egy egész gimnáziumot változtattak át. Remek lesz vámpírt ölni, csakis erre van szükségem… Gondolta Louis, majd nagyot sóhajtva jobb karját szeme elé dobta. Matt fejet rázva hagyta el a szobát, látszólag feleslegesen zaklatja Louis-t a hülyebbnél hülyébb ötleteivel, a fiút nem izgatja. Mióta rémálmok gyötrik, azóta kibírhatatlan, rá sem lehet ismerni, sosem viselkedett így, most mégis arrogáns. Talán olyat látott az álmaiban, amik felzaklatták.

****

Louis morogva vágott át a folyosón, majd feltépte a vele szemben lévő szoba ajtaját. Matt az ágya szélén ült, éppen a pólóját vette, mikor legjobb barátja berontott a szobába. Felhúzott szemöldökkel nézett a fiú után – még az öltözködésben is megállt –, aki egyenesen a fürdőbe sietett. Becsapta maga mögött az ajtót, majd csak hangos szitkozódások szűrődtek ki a hatalmas faajtó mögül.

Matthew nagyot sóhajtva átvetette fején a pólóját. Felállt, majd eligazgatta magán sötét pólóját, aztán az ajtóhoz sétált. Kettőt kopogott, mire jött a dünnyögős ,,Mi van?” kérdés.

− Minden rendben? – kérdezte lágyan mosolyogva. Óvatosan az ajtónak döntötte homlokát és halovány mosollyal nézett le a kilincsre. Louis mindig ilyen reggelről csoda, hogy megtalálja ilyenkor a folyosót. Ezt minden egyes reggel eljátssza; átrohan Matt-hez, verekszik vagy veszekszik, keres valamit, ha pedig megtalálta rohan reggelizni.

− Aha, csak ellopták a dezodorom – jött a válasz a túloldalról. A srác szemöldöke ismét felugrott.

− Már megint?

− Jaja. Biztosan Niall ,,vette kölcsön”, csak aztán elfejeztette visszaadni. – Alig, hogy befejezte gúnyos mondatát már nyílt is az ajtó, Matt pedig kis híján az ölébe zuhant. – Matty, csak nem hallgatóztál?

− Csak megöleltem az ajtót, olyan magányos szegény – rázott fejet. – Nem mintha te olyan sokat beszélgetnél magaddal.

− Valamikor muszáj egy intelligens emberrel is beszélgetni – vont vállat Lou, majd mosolyogva megpaskolta parabatai-ja arcát és ellépett tőle. Matt szemet forgatva fordult Louis után, majd követte őt egészen az előtérik, ahol a kezükbe nyomtak egy-egy péksütit és egy-egy bögre forró kávét. Sietősen kortyolgatták a kávéjukat, miközben próbáltak falatozni is. Az egyik hatalmas asztalnál Casey várta őket, az intézet vezetője, aki amúgy nem sokkal idősebb náluk. A nő alig huszonnégy éves, de ahhoz képest elég éretten vezeti az Intézetett és sokan kedvelik is őt.

− Jó reggelt, fiúk! – köszönt mosolyogva Casey. Ő volt az egyetlen ebben az épületben, aki nem talpig feketébe volt öltözve. Louis és Matt mellett szinte ragyogott halványkék ingjében és rövid farmernadrágjában.

− Jó reggelt, Casey! – köszönt egyszerre a két srác, majd letelepedtek a nő mellé. Jó ízűen falatoztak, míg a lány elővett egy csomó mappát és szépen sorban kivette a benne lévő több száz oldalnyi papírt. Felállt, majd az asztal mellett lévő hatalmas, átlátszó, üvegszerű berendezéshez lépett, amit egyetlen érintéssel aktivált is és rögtön megjelent a képernyőn pár ismerős arc. Louis csak most tudta megfigyelni, hogy Casey haja be van göndörítve, sőt a szokásosnál világosabb a vége, ezek szerint a nő fodrásznál volt, de elég jó fodrásznál, tökéletesen nézett ki hosszú, ombre haja. A színátmenetes barna haj illet a kerek, nőies pofihoz, a gyönyörű zöldes szemekhez és a fekete szemüvegkerethez is. Az öltözéke pedig ugyanolyan Casey-s volt, mint mindig.

− Szóval, srácok. Még ti esztek, addig én magyarázok – kacsintott egyet a két reggeliző fiúnak, mire azok bólintottak. – Van nekünk egy kedves vámpírunk, Charlotte, akinek az a benyomása, hogy a vámpírok kevesen vannak, meglátásom szerint viszont túl sokan vannak. Ha ez nem elég, akkor kiemelem azt is, hogy az Egyezményt is megszegte. Több, mint kétszáz iskolás fiatalt változtatott át, alig másfél hónap alatt. Az rengeteg vámpír és egyre csak szaporodnak, szabályoznunk kell a létszámot, különben a többi alvilági is felszólal, amit ugye senki sem szeretne. – A hatalmas, átlátszó képernyőn megjelent egy fiatal kinézetű vámpírlány képe. Platina szőke volt, hatalmas kék szemekkel, sok sminkkel és testhez simuló ruhákkal. Szépnek szép volt, de műnek hatott a bőrszíne és a sminkje, látszólag elég fiatal lehet, alig pár éve változtathatták át, nyilván az előző klán vezér jóvoltából lett vámpír.

− Oké, ezt értjük. De hogy jönnek ide a boszorkánymesterek? – kérdezte Matt a képernyőt bámulva, amin jó pár ismerős, kicsit kezdő boszorkánymester képe is megjelent.

− Oh, az már más tészta, csak gondoltam ezt is leadom. Este buliba mentek.

− Oh, mivel érdemeltük ezt ki? – kérdezte Louis mosolyogva.

− Semmivel, ez munka lesz, nem szórakozás.

− Nekünk az öldöklés is szórakozás – kacsintott Lou. – Mi lenne a dolgunk?

− Démonok tüzeskednek, ráadásul ez egy olyan klub, ahol alvilági és mondén egyaránt megfordul.

− Szóval a démonokat kéne leállítani?

− És pár boszorkánymestert, akik mondénokkal kereskednek. Na meg a boszorkányok, azok szörnyűbbek. Szóval igen, démonokat mentek ölni, ha így tetszik – kacsintott ismét a lány. – Ők pedig – végigmutatott az összes boszorkánymester képén – velünk vannak. Ha valami balul sül el segítenek nektek, vagy kihoznak titeket. Rengeteg démon gyűlik majd össze a mai partin, ti pedig kevesen lesztek.

− Hányan megyünk?

− Négyen. Ti ketten, Zayn és Leah.

− Leah? Miért nem Niall? Miért kell nekünk egy csajszi száz démon közé?

− Hogy ne legyetek feltűnőek. Zayn és Matt elég görcsösek tudnak lenni, Niall pedig egyáltalán nem tud bulizni, Leah. Ő kell nektek.

− Jogos – sóhajtott Louis, majd belenyomta az utolsó falatot a szájába. – Kit keressünk a buliban? Gondolom nem Magnus Bane-t – gúnyolódott Louis. Nem volt különösebb baja a boszorkánymesterrel, nagyon is bírta, de Magnus szinte minden nagyobb buliban megjelenik, csoda volna, ha ezen nem jelenne meg. Pár pillanat alatt itt teremne Brooklyn-ból és még pénzbe sem kerülne az utazása. A boszorkánymesterek bármit megoldanak mágia használatával, akármiről is legyen szó.

− Nem, a tanítványát. Harry Styles-t.

− Harry? Tökre emberi neve van – nyamnyogta Matt, majd megitta a maradék kávéját és mint aki jól végezte dolgát a két lábát feldobta az asztalra. Casey inkább már nem is reagált erre, pedig utálta, mikor valamelyik fiú az asztalra teszi a lábát. Lou ezt már megszokta, így nem is állt szándékában utánozni Matt-et.

− Ezzel a névvel született pont százkilencvenkilenc éve. Nem változtatott nevet, mikor az Alvilágba került, Magnus pedig meghagyta nevét, elvégre nem a fia, csak a tanítványa – mondta vállat vonva Casey. – Őt keressétek majd. Lehet nem értek vissza a vámpírvadászatból időben, én Idrisbe utazom. Két hét múlva találkozunk! – Louis vállat vont. Nem tesz senkinek sem rosszat, ha két hétig megszabadítja őket a hisztériáitól. Bár huszonnégy éves, felnőtt nő, néha úgy tud toporzékolni, mint egy három éves kislány. Lou pedig ezt rühelli. Nem tudta elviselni azt a rengeteg hisztit.

− Oké – mondta egyszerre a két srác.

− A srácok majd a klub előtt várnak titeket.

− Szia, Casey! – intett egyet Lou, majd felállt a székből és magával húzta Matt-et is. Igyekeztek kifelé, nehogy hirtelen kitaláljon még valamit a hisztérikus nő. Minél előbb végeznek, annál többet pihenhetnek, ráadásul még az estére is fel tudnak rendesen készülni.

A fegyver tároló szekrényhez mentek, majd kivettek belőle pár tőrt, Lou persze rögtön az Alec Lightwood-tól kapott íjat vette ki és a vállára akasztotta. Imádta ezt az íjat, nem csak azért, mert Alec-től kapta, eleve szeretett íjászkodni már kicsi kora óta, az csak még inkább felperzselte, hogy a hőse megdicsérte, mikor egyszer Amerikában járt Casey-vel. Akkor is csak azért ment, mert Casey szerette volna megmutatni neki a New yorki Intézetet, ami sokkal másabbul néz ki, mint ez az épület. Sokáig könyörgött Casey és nagybátyja is, mire beadta a derekát, de nem bánta meg. Egy igazi élmény volt találkozni az ottani árnyvadászokkal. Remekül elbeszélgettek, mutattak egymásnak trükköket, könyveket cseréltek, rajzoltak, akár egy óvodáscsapat, úgy örültek egymásnak anno három éve. Azt az egyet bánja, hogy akkor még Clary nem volt az ottaniak között, pedig ő is szívesen megismerné az árnyvadász lányt.

− El sem hiszem, hogy rám sózzák a húgomat – sóhajtotta Matt a járdán sétálva. Parabatai-a eddig észre sem vette, hogy ő is mellette sétál, csak ment, mint a vak ló, elmerült a gondolataiban. Azon gondolkodott, hogy vajon valóban úgy nézett-e ki az édesanyja, mint az álmában, vagy teljesen máshogy?

− Ideje már, hogy ő is csináljon valamit – sóhajtotta Lou. – Anyád annyit parázik és nem értem miért. Ha te nem haltál meg eddig, akkor ő sem fog.

− Igazából nem pont ez miatt félt minket, tudod jól. – Belefájdult Louis szíve a mondatba. Jól tudta, hogy Matt anyja ki nem állhatja őt, és az sem tetszett neki, hogy egymást választották parabatainak. Sorra hívta a jobbnál jobb, ügyesebbnél ügyesebb Árnyvadászokat a fiának, de Matt csak azt szajkózta, hogy neki Louis kell, mert nála nincsen jobb barát. A fiú pedig hiába sírta ki számtalanszor a két szemét esténként, hiába könyörgött, Matt nem hátrált meg. Amiért mostanra hálás, de még most is fáj neki, hogy Leah azért nem edzhetett a bátyjával, mert ő is ott volt. Számtalanszor kapott pofonokat, vagy durva, csúnya szavakat az anyjuktól és Matty mégis ragaszkodik hozzá, ahogy Leah is kiállt mostanában érte.

− Nem értem, én miért vagyok másabb, mint a többi Árnyvadász…? – kérdezte Louis. Barátja elé lépett, ezzel útját állta és arra kényszerítette, hogy álljon meg és nézzen rá. Hatalmas kék szemeivel úgy nézett fel a srácra, mintha egy kölyök kutya nézett volna fel a gazdájára. Elveszettnek tűnt, az pedig csak rontott a helyzeten, hogy a háttérben hallotta az utca zaját, mellesleg még a láthatatlan rúnáját is aktiválta. Így még inkább egy senkinek érezte magát. A poros levegő elnyomta az érzelmeit, lüktetett a feje, nem tudta mit is érez most, csak arra lett figyelmes, hogy az orra viszket, az oldala szúr, a szíve pedig kétszer olyan gyorsan ver, mint egy pillanattal ezelőtt.

− Louis, azért vagy másabb, mert jobb vagy. Te vagy az egyik legjobb Árnyvadász a fiatalok közül! Ráadásul hatalmas szíved van, amit bár nem nagyon mutatsz meg, mert nephilim vagy és ez a szabály, de én tudom, hogy te értékes ember vagy. Anyám meg hisz az ilyen szarságokban, mint amiket rólad pletykálnak. Én biztos vagyok benne, hogy nincs benned démonvér. – Louis úgy érezte, mintha egy pillanatra leállt volna a szíve. Nincs benned démonvér. Honnan veszi egyáltalán, hogy démonvér folyik az ereiben?

− Tessék?

− Szóval hozzád még nem jutott el… - sóhajtotta gondterhelten Matt, majd megnyalta az ajkát. Louis beleremegett a látványba, a szíve félrenyelt. Ezt a mozdulatot imádta a legjobban; mikor megnyalja a száját. – De ne mondd el senkinek, hogy elmondtam! Főleg Will-nek ne!

− Oké, csak nyögjed már, mit beszélnek rólam!

− Azt pletykálják az apád boszorkánymester volt, benned pedig démonvér folyik. Én nem hiszem el, szerintem tök normális Árnyvadász vagy. Ráadásul a Néma Testvérek sem találtak benned semmit, mikor kicsinek megvizsgáltak.

− Nem rögtön érezhető egy gyereken, ha boszorkánymester – rázott fejet Lou. – Tizennyolc éve nem vizsgáltak meg, mi van, ha azóta tényleg élesedett bennem valami?

− Az azt jelenti, hogy hülye vagy baszd meg, és szívsz valamit! – Matt gúnyosan beszélt. Nem akarta összezavarni Louis-t, de azt is nagyon jól tudja, hogy hülyeséget pletykálnak Londonban, Louis nem démon. Louis félig mondén, félig angyal. Nincs benne egy csepp démonvér sem, az már feltűnt volna valakinek. Amúgy sincs rajta démoni jel, semmi.

− Most miért?

− Mert ez csak pletyka. Nincsen démoni jeled, vagy bármi jeled, ami arra utalna, hogy boszorkánymester vagy. Ne gyere azzal, hogy Magnus Bane-en sem látszik, mert komolyan mondom, leszúrlak!

− Jó, oké! Nyugi! – kiáltotta össze-vissza hadonászva, majd kikerülte barátját és sietett előre. Nem akart erről beszélni. Mindig is érezte, hogy a szülei utálják, de azt nem gondolta volna, hogy amíg Idrisben tartózkodnak, addig telebeszélik mindenki fejét azzal, hogy ő félig boszorkánymester.

Egész úton nem szóltak egymáshoz. Matthew messziről követte Louis-t, aki dühösen baktatott előtte méterekkel. Míg Lou szinte rohant, addig barátja lazásan sétált, néha-néha megnézte a mobilját, chatelt valakivel, valamikor Leah-val beszélt, de Lou nem figyelt rá. A száját rágta ideges volt, de a gondolatait sikerült elterelnie a durván poros és kipufogógázos levegőnek, ami a városra telepedett immár évek óta. Marta a torkát a bűzös levegő, és egyre jobban idegesítette. Ezért szeret az Intézetben maradni, ott mindig friss és tiszta a levegő, de benn a városban iszonyatos.

Beértek egy hatalmas, sötét sikátorba, ahol vér és dögszag keveredett a levegőben. Bár nappal volt, a sikátorban mégis sötét volt. Louis megtorpant a falakk között, majd a földre nézett. Friss vér csordogált az aszfalton. Felmorgott. Ismét egy áldozat?

− Na, mi van? – kérdezte suttogva Matt, majd barátja hátának feszült és ő is lenézett a vérfoltra. Louis megremegett, ahogy a fiú álla vállát súrolta. Beharapta az ajkát, majd óvatosan felsóhajtott. – Frissnek tűnik.

− Az is – bólintott. – Lottie! Gyere elő, kis vérszívónk! Beszédünk van veled! – kiáltotta hangosan, miközben ellépett Matt mellkasától. A magasba nézett. Lépcsők hálózták be a falakat, szakadt ruhák suhogtak a szélben, ahogy beléjük kapott egy-egy erősebb fuvallat. Mint-mind a fém rudakra voltak kiterítve, a legtöbb véres volt. Valami elsuhant előttük, csak foltokat láttak, aztán a vele szembeni lépcsőn megjelent egy alak. Szőke hajzuhatag lebbent a szélben, vámpír rnorgás tört fel a lányból, aki pont velük szemben ült több méter magasban. Oldalra biccentett fejjel figyelte a két srácot, majd hirtelen elvigyorodott. Megcsillantak hegyes fogai, amiktől Matt nagyot nyelt Louis mögött, Lou viszont meg sem lepődött. Charlotte általában így üdvözli őt.

− Áh, nephilimek! Miben segíthetek, drága Louis-m?

− Ne játszd a hülyét, Lottie! Tudod, miért vagyunk itt.

− A gyermekeim miatt?

−Ja, azok miatt. – Felvont szemöldökkel nézett fel a vámpírra, nincs még ahhoz hozzászokva, hogy egy húsz éves lány a gyermekeinek nevezi az átváltoztatott embereit.

− Üzenem a Klávénak…

− A Klávé nem fogadja az üzeneted – vágott közbe Louis. – A Klávé azt kéri fejezd be, megszegted az Egyezményt és megöltél kétszáz tinit. Ez nem így megy, Lottie.

− Na, szép vagy – mondta gúnyosan Charlotte, mintha röffentett volna egyet, úgy morgott fel. – Pont te beszélsz nekem a Törtvény megszegéséről?

− Nem értem, miről beszélsz. – Összehúzta szemeit. A vámpírok som mindent tudtak, amit mindig is utált ezekben a lényekben, de sajnos nem tudott ellenne mit tenni, a vámpírok ilyenek, sőt, minden alvilági ilyen. Minden kis apró részletet észre vesznek az embereken, legyen az mondén vagy Árnyvadász.

− Jaj, édesem, dehogynem tudod! – legyintett egyet szórakozottan. – De nem köplek be, mert jó fej vagyok.

− Nahát, de édes vagy – forgatott szemet, majd hirtelen elkomorodott. – El kell, hogy vigyünk a Klávéhoz. – Charlotte felnevetett.

− Csak kéne, Louis. Engem nem visztek innen sehová. – Szinte sikítva nevetett. Louis felvonta a szemöldökét, majd háta mögé pillantott. Matt vállat vont. Mire visszanéztek Lottie-nak hűlt helye volt, helyette megjelent másik három vámpír. Körülnéztek, mindenhol vámpír volt. Fiatal, éhes vámpírok csattogtatták fogaikat és egyre csak közeledtek. Lou lekapta a válláról az íját, majd rögtön egy nyilat helyezett a keretéhez és bemért egy vámpírt. Matthew is előkapott egy pengét, ami világítani kezdett a kezében. Egymásnak vetették hátukat, majd úgy nézték a véres szájú vámpírokat. A vámpírok egyszerre csaptak le a két srácra, a két fiú pedig felkészült a csatára.

****

Leah idegesen toporgott a klub bejárata előtt, rövid szoknyája éppen hogy takarta fenekét, a szűk ruha pedig tökéletesen kiemelte alakját. Ahhoz képest, hogy még csak tizenhat éves egész jól öltözködött. Fekete magas sarkúja ide-oda kopogott, ahogy követte gazdája lábát. Zayn a falnak vetette hátát, majd meggyújtott egy cigarettát. Gyakorlatias mozdulatokkal emelte szájához, majd bele is szívott a nikotin dús készítménybe. Leah undorodva nézett fel a srácra.

− Hogy bírod ezt szívni? – kérdezte grimaszolva, miközben a cigi szálra mutatott.

− És te hogy tudsz azokban tipegni? – kérdezte Zayn a tíz centis sarkok felé bökve. Leah vállat vont.

− Könnyen.

− Én ugyanígy vagyok ezzel – mondta gúnyosan a cigijét lóbálva.

− Sokáig vannak. – Látszólag Leah nagyon aggódott a két srácért. Hallotta, hogy Lou és Matt összeverekedett egy csapat vámpírral, és Louis elég komolyan meg is sérült, félő volt ma este Casey el sem engedi, feltéve, ha még itt van és nem Idrisben. De ő Idrisből is képes üzenni a fiúknak.

− Louis reggelről megsebesült, valamikor fel kell gyógyulnia, nem gondolod? – Ismét a cigijébe szívott, majd érzékien kiengedte a füstöt ajkai között. Alig, hogy ezt a kérdést feltette a távolban feltűnt Louis és Matthew alakja, amint éppen a klub fele igyekeznek. Már sötét volt, csak a lámpák színes fénye világította meg haloványan a két fiút, de Leah így is felismerte a két Árnyvadászt. Úgy ismeri őket, mint a tulajdon tenyerét, ráadásul van egy összetéveszthetetlen járásuk is. A lány fellélegezhetett, látta, hogy Louis-nak már kutya baja és mosolyogva, újult erővel siet az épület elé.

− Végre itt vagytok! – sóhajtotta mosolyogva Leah, mikor elé ért a két srác. Louis vállat vont, majd zsebre vágta kezeit. Vállán ismét csak ott pihent íja és a hozzá tartozó nyilak, ám ezt egy rúna elrejtette az emberek elől. Senkinek sem tűnt volna fel, hogy a fiú vállán ott csücsül egy íj. – Hogy vagy?

− Csak karcolás – mondta lazán, mosolyogva. – Az ilyen semmiség, bár a szenteltvízért nem vagyok oda.

− Nyeltél a vérükből? – kérdezte unottan Zayn, miközben ledobta a csikket és eltaposta. A srác ismét vállat vont. Az igaz, hogy csak akkor változik át az ember, ha démonvért nyel vagy iszik, de Lou szinte biztos volt benne, hogy egy csepp sem ment le a torkán, csak óvatosságból itattak vele szenteltvizet, ami ,,kiöli” belőle a vámpírmérget.

− Szerintem nem, csak megijedtek át ne változzak.

− Louis, égett a bőröd – szólt közbe Matt. – Tuti, hogy nyeltél egy kicsit, különben nem lángoltál volna annyira a víztől.

− Lényegtelen. Nem lettem vámpír, hah? – Nevetve mutatott végig magát, hogy a többi lássa nincsen semmi baja. Nem lett vámpír, és már felgyógyult, nem kell aggódni érte. Bár a szenteltvíz valóban kínozta egy kicsit, erről nem kell tudniuk. Matt sem látott semmit, kiküldték őt a szobából, az pedig megint csak szerencse, hogy a nagybátyja nem volt az Intézetben, különben már jól leszidták volna, hogy miért nem vigyázott magára, egyáltalán miért verekedett össze a vámpírokkal. Mentségére szóljon, ő nem akart harcot, Lottie volt a hibás, ő uszította rájuk a ,,gyermekeit”.

− Nincs sok különbség, jobban nem néznél ki – gúnyolódott Zayn. Meglepő módon még rá is mosolygott Louis-ra, ami nem szokása. Mióta vele és Will-el él nagyon ritkán mosolyodott el, akkor sem neki szánta a mosolyt, most mégis rámosolyogott. A testvéri szeretet…

Egy kocsi érkezett, hangos fékcsikorgással parkolt, majdnem elütve a két fiút, akik az úthoz közeli oldalon álltak a járdán. A hatalmas, fekete autóból egy alak szállt ki, abban a pillanatban megütötte Louis orrát a bűzös, drága kölni illata – ami már lassan szag volt – elhúzta a száját, valami szörnyű szaga volt. Hirtelen emlékek peregtek le Louis szeme előtt, ahogy éppen egy macska szemű férfi mosolyog le rá. Kicsi lehetett és kiságyban feküdhetett. Szemeit összeszorította, hirtelen mintha csípte volna valami a szeme sarkát.

− Mondjátok, hogy nem ez az alak Harry… - nyökögte fájdalmasan. Mint minden emlék ez is könyörtelen fájdalmat hagyott hátra. Görcsbe ugrott a gyomra és zúgott a feje, lehet, ha kinyitotta volna a szemét még szédült is volna.

− Nem, de ismerik egymást – sóhajtotta Leah. – Harry valamennyivel stílusosabb, bár ha Magnus nevelte, akkor lehetnek otthon érdekes ruhadarabjai… - A magas férfi elsétált mellettük. Rövid fekete haja volt, arcát borosta díszítette, undorító színű öltöny és érdekes formájú cipő volt rajta. Mintha csak egy ízlésficamos politikus surrant volna el mellette. A férfi Lou-ra nézett. Sárga macskaszemei csak úgy csillogtak a gyenge fényben. Mintha két lángoló gömböt látott volna, ismerte ezt az arcot, a kölnije illatát. Ismét bevillant az emlékkép, amint egy férfi vigyorog rá, de közel sem olyan édesen. Sokkal inkább vicsorgott.

− Ki ez? – kérdezte halkan, a fájdalom még mindig marta belülről.

− Gabriel López, boszorkánymester, Harry egyik legnagyobb ellensége. Állítólag de Quincey segítője volt anno és ő is szereti kínozni a mondénokat – dünnyögte orra alatt Zayn. – Utálom Harry-t, de egyetértek vele. Ezt az embert máglyán kéne elégetni, szívesen végignézném.

− Ki volt az a de Quincey?

− Vámpír klán egykori vezetője, aki mondénokat gyűjtött és kínzott meg közönség előtt. Beteges egy vámpír volt. De ennek már vagy száz, százötven éve. Miért érdekel ennyire?

− Ismerem őt.

− Azt aligha, több, mint tizennyolc éve nem volt a városban. Pár hete van csak ismét itt. Eddig bujkált a Klávé elől.

− Babaként láttam, emlékszem rá. Rám vicsorgott, mikor a babaágyban feküdtem.

− Szerintem igyál még egy kis szenteltvizet – bólogatott Zayn, majd ellökte magát a faltól és a bejárat fele indult. – Na, jöttök? – pillantott hátra. Szemet forgatva követték őt be a hatalmas klubba. Alig, hogy beléptek már meg is csapta őket a különböző italok alkoholos illata, a fiatalok parfümjének és verejtékének szaga és rögtön körülölelte őket ezer meg ezer test. A zenétől szinte lüktetettek a falak, olyan hangos volt, hogy beleremegtek a poharak az asztalokon. Fél mosollyal az arcán nézett szét. Mindenfele alvilági foglalt helyet a játékasztaloknál, főként vámpírok és boszorkánymesterek, na de a démonokból sem volt hiány. Hiányzott már mindnyájuknak a buli, de sajnos nem ereszthették úgy el magukat, mintha valóban táncolni jöttek volna. Csak táncikáltak, énekeltek, elvegyültek a tömegben, de egy csepp alkoholt sem ittak, ahogy a játékokba sem szálltak be. Együtt maradt a csapat, sosem váltak szét, bár a tisztes távolság megmaradt, de mindig figyeltek egymásra.

Louis füle hirtelen csengeni kezdett, a feje zúgott, ijedten támaszkodott az egyik pillérnek, ami arra szolgált, hogy ezt a pinceszerű helyet tartsa. Oldalra pillantott, egy hatalmas kanapén több nő és férfi terpeszkedett, de mind-mind egy ember köré gyűlt. Jobban mondva kettő köré. Éppen vitatkozott a két férfi, egy magasak voltak, mindketten furcsa öltönyben. Az egyiket felismerte. Gabriel.  A másik nyilván Harry lehet, aki mérgesen lökdöste a másik férfit. Hirtelen felcsillant sárga macskaszeme is, érdekes mód egyikükön sem volt boszorkánymesterre utaló jel, csakis akkor tűnt fel, hogy ők valójában azok, mikor macskaszemre váltottak. Harry keze izzani kezdett, kék kis füst körözött ujjai körül, a Gabriel hátrálni kezdett. Louis füle ismét besípolt.

− Tűnj innen, Gabriel! De Quincey barátait nem látom szívesen! – ordította Harry.

− Dolgom van, nem tehetsz ki!

− Takarodj! – üvöltötte, majd felemelte mutatóujját, ezzel jelezve komolyan gondolta, amit mondott. Gabriel Portált nyitott, ami lilásan csillogott, majd belelépett és eltűnt Harry elől. Harry nagyot sóhajtva huppant vissza a kanapéra, mire minden nő köré gyűlt és masszírozni kezdte. Louis tátott szájjal nézett maga elé. Anélkül hallotta, hogy tőle több méterre mit beszélnek a hangos zenében, hogy aktiválta volna a halló rúnáját, ráadásul ezt egy sípolásnak köszönheti.

− Hey, rendben vagy? – kiáltotta valaki mellette. Bólogatott, majd a srác felé fordult. Természetesen Matt méregette aggódó szemekkel.

− Csak megszédültem – kiáltotta vissza.

− Tényleg nem ártana, ha innál még egy kis szenteltvizet. – A zene hirtelen lehalkult, a tőlük nem messze lévő kanapéról Harry intett nekik, mire mind a négyen egyszerre indultak el a tömegben. Testek simultak elölről, hátulról és ez Lou-nak egyáltalán nem jött be. Lányok fogdosták, nők csókoltál a nyakát, kezét, ahol érték. Undorodva állt meg Harry előtt. Már nem macska szeme világított, helyette gyönyörű zöld szemei csillantak a lámpák vibráló fényében, rövid hajának vége itt-ott göndör volt, a körmei feketére voltak festve, minden ujját gyűrű díszítette. Érdekes, ezüstös színű, virágos öltöny volt rajta, fekete cipővel. Maga az összeállítás annyira nem volt rossz, de ami nagyon ledöbbentette Louis-t, az a férfi sminkje volt. Férfi létére erősen ki volt húzva a szeme fekete ceruzával, szemhéja pedig ezüstösen csillogott. Felugrott a fiú szemöldöke, miközben újra és újra végigmérte a férfit.

Ezzel nem volt egyedül. A boszorkánymester ugyanolyan csodálóan mérte végig a fiút, aki talpig feketében volt. Fekete pólóján egy fekete, bőrmellény takarta, amin néhány ezüst szegecs díszelgett, egyébként mindene makulátlan fekete volt, még a bakancsszerű cipője is. Egyedül tengerkék szemei csillantak meg, nagyon tetszett a férfinek, hogy ebből a sötét külsőből hirtelen kivillant egy kék szempár. Imádta a kék szeműeket. Ami még furcsább volt a fiún, az a világosbarna haja, úgy kilógott a fekete öltözékből.

− Nephilimek – kezdte beszédét, majd elkapta tekintetét a srácról. – Én lennék Harry, London főboszorkánymestere. A legjobb boszorkánymester a világon, Magnus Bane után – kacsintott a társaságra. Louis szemet forgatott.

− Én Louis vagyok, London legjobb Árnyvadásza – mosolyogott rá angyalian. – Ő Matt a parabatai-om, ő Leah Matt húga, ő pedig Zayn, fajgyűlölő.

− Örvendek – bólintott egyet Harry nagyot nyelve.

− Úgy emlékeztem göndör, hosszú hajad van, Styles – kezdte el a gúnyolódást Zayn, majd egy halovány mosolyt erőltetett magára és karba fonta kezeit.

− Kellett egy kis újítás, így férfiasabb vagyok.

− A hosszú hajhoz legalább passzolt a smink – biccentett a fekete hajú. A boszorkánymester szemet forgatott, majd belekortyolt koktéljába. Ekkor éles sikítás tört fel egy lány torkából, mindenki a hang irányába fordult, de nem láttak mást, csak számtalan vicsorgó démont, akik egy lány holttestét állták körbe. A testből ömlött a vér, egy lyuk tátongott a mellkasán. Kitépték a szívét. Mindegyik Árnyvadász pengét kapott elő, Louis pedig lekapta a válláról az íját. Harry is felpattant, felcsillantak sárga szemei, ujjai körül pedig ismét kékes füst járt táncot. Louis célzott, majd lőtt. A démon üvöltve égett cafatokra. A démonok megindultak az Árnyvadászok felé, míg aki tudta az elhagyta a helyet, hogy kimaradhasson  a harcból. A többi alvilági mind elviharzott, egyedül Harry maradt elintézni pár démont.

Démonok előttük, démonok mögöttük, bármerre néztek mindenhol ellenséges arcok bukkantak föl. Több percbe tellett, mire megfogyatkoztak a démonok, de a lények egyre csak gyűltek, végül nem jött több.

− Egy eltűnt – jelentette ki Zayn, miközben ruháját tisztogatta a ragacsos, büdös nyálkából.

− Utánamegyek – sóhajtotta Louis, majd szétnézett az üres, démonvéres épületben. – Nem juthatott messze, sebesült volt.

− Érdekes, hogy nem szívódott fel – mondta elgondolkodva Harry. – A démonok ritkán maradnak meg ebben a világban, ha megsebesülnek, most mégis a fölt felszínén maradt.

− Valószínűleg éhes és még több szívet akar kitépni – vont vállat Zayn. – Veled menjek?

− Csak el tudok bánni egy sebesült démonnal, annyira azért nem vagyok béna. – Eleresztett egy gyors mosolyt, majd íját vállára kapva kisietett az épületből. A járdán démonvér csillogott, több kis folt is volt a járdán és ahogy Louis a távolba nézett egyre több foltot látott. Követte a vércseppeket, hosszú perceken keresztül, mígnem egy sikátorhoz ért. Büdös volt és állott volt a levegő, mintha egy teljesen más helyen járt volna. Erre már nem zúgtak kocsik, már emberek sem igen járkáltak. A fiú felvonta a szemöldökét, majd lassított a tempón. A vérfoltok egyenesen a sikátorba vezették, ahol minden sötét volt. Bűzös füst szállt fel az egyik csatornafedélből, elhúzta a száját. Ki jönne erre egy démonon kívül? Sikítást hallott. Ijedten kapta le válláról fegyverét, majd a sikátor mélye felé igyekezett.

− Jézusom! Segítség! Mi ez? Menj már innen, könyörgöm! – Síros férfi hangot hallott a sikátor végében. Zsákutca. Gondolhattam volna, hogy elkap majd valakit. Elővett egy nyilat, ahogy a morgó szörnyeteg felé közelített, akinek csupasz bőre ázott saját vérétől. Egy fiú összegömbölyödve ült a lába előtt és folyamatosan azt ismételgette, hogy ,,Menj innen! Hagyj békén! Segítsenek!”, az arcát eltakarta, így nem láthatta, ahogy Louis közeledik. Nagyot nyelve célozta be a neki háttal álló, morgó démont, majd kiengedte a nyilat. A szörnyeteg hatalmasat ordítva esett össze, végül hamuvá égett. A srác remegve nézett föl megmentőjére, aki íját leengedve nézte a démon maradványait.

− Hála Isten! Azt hittem megöl! – sírta teljesen megrémülve.

− Állj! Te látsz engem? – kérdezte döbbenten Lou, majd a fiúhoz sietett, aki a rémülettől remegve próbált felállni, de végig a falba kapaszkodott és nagyot nyelve nézett le a szörny hamumaradékára.

− Persze, hogy látlak! Miért ne látnálak?

− Bassza meg! A rúnám! – csapott egy hatalmasat a homlokára. – Will meg fog ölni!

− Ki az a Will?

− Lényegtelen! Nem ismered – morogta orra alatt dühösen. Természetesen nem a fiú miatt volt ideges, elvégre az a dolga, hogy megvédje az embereket a démonoktól, amiatt volt ideges, hogy nem aktiválta a láthatatlanná tévő rúnáját, így meglátta őt ez a mondén. Ennek nem szabadott volna megtörténnie, egy mondén nem láthatja őt. – Állj fel, velem jössz! – Nemes egyszerűséggel intett a srácnak, aki csak lesett rá.

− Miért mennék veled? Nem is ismerlek?

− Hidd el, jobb is úgy neked. – Eleresztett egy gyenge mosolyt, hogy némiképp megnyugtassa a srácot. – Amúgy jössz nekem eggyel.

− Ha már az ismerkedésnél tartunk, hogy hívnak?

− Louis vagyok.

− Én meg Liam – mondta szórakozottan. A fiú mellett biztonságban érezte magát, elvégre megmentette őt egy furcsa akármitől, nem? Akkor máskor is megmenti, ha kell. Követte a fiút, aki kivezette a sikátorból, majd bal irányba indult. Folyamatosan beszélt, mindig másról, be nem állt a szája. Louis agya már zúgott a sok beszédtől, aminek nem volt sem eleje, sem vége. Alig várta, hogy a klubhoz érjenek és eldöntsék a többiekkel, hogy mit csináljon vele.

− Amúgy mi volt az az izé, ami rám támadt? – kérdezte hirtelen témát váltva. Louis magában hálás volt, hogy végre valami értelmesről beszél és nem könyvekről meg filmekről képregényekről.

− Az az izé egy démon volt – mondta lazán rá sem nézve a srácra. – És a szívedet akarta. Szokása kitépni.

− Fúj! Valami szervkereskedő, vagy mi?

− Nem, megeszi. – Most már ránézett Liam-re, aki undorodva nézett vissza rá.

− Nyersen?

− Szerinted van ideje egy démonnak megsütni egy mondén szívét?

− Mon…micsoda?

− Mondén. Erő és varázslat nélküli ember. Olyanok, mint te – vont vállat.

− Miért, te mi vagy? Nem ember?

− Árnyvadász, démonölő, ha úgy tetszik. Szoktak nephilimnek is nevezni minket. Mi félig angyalok vagyunk.

− Aha. Én meg múmia?

− Múmiák nem léteznek – sóhajtotta gondterhelten Louis. Ennyit beszélni…

− Végre itt vagy! – Leah hangját hallotta meg, ahogy visszaértek a klub épületéhez. Mindenki kint állt a klub előtt és rá vártak. Mikor a srácok meglátták, hogy nem egyedül van felugrott a szemöldökük. – Hát ez a mondi?

− Látta, ahogy kinyírom a démon. Rátámadt.

− Meg akarta enni a szívem! Felfogjátok? – kérdezte izgalommal teli hanggal Liam. Zayn szemet forgatott.

− És mit akarsz vele csinálni? Örökbe fogadod?

− Elviszem az Intézetbe.

− Az Intézetbe nem engednek mondénokat, és ezt te is nagyon jól tudod. Hogy lehettél ennyire felelőtlen, hogy nem aktiváltad a rúnádat? – Szinte már kiabált vele Zayn, félt a Klávétól, bár sokszor kijátszotta már a Törvényt, ettől függetlenül nem akart pont egy hülye mondén miatt bajba kerülni.

− Elfelejtettem! Veled nem volt még ilyen? – A hangja megremegett a dühtől és szégyellte is magát, az elmúlt tizennyolc évben még sosem történt vele ilyen, hogy elfelejtette volna a rúnáját. Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy Zayn a többi előtt cseszte le. Leah és Matt összenéztek. Kellemetlen helyzet alakult ki, rossz volt nézni, ahogy a két ,,testvér” veszekszik.

− Szerintem jól tette, hogy magával hozta. Maximum elveszem az emlékeit, nem nagy varázslat – szólt közbe a boszorkánymester. – Jobb, mintha otthon őrlődne azon, hogy mit látott, ha egy mondén abba őrül bele, hogy látott valami alvilágit, akkor is lép a Klávé és általában pont, hogy tieteket szednek elő, nemde?

− Megszólalt az öreg juhász – gúnyolódott Zayn. – Miért is vagy még itt?

− Megígértem Casey-nek, hogy addig nem megyek el, amíg meg nem győződtem róla, hogy semmi bajotok. De úgy látszik jól vagy, legalábbis szájalni van erőd. – A fekete hajú srác felhúzott orral fordult el a nála jóval magasabb férfitól, majd a – meglepően – csöndes fiú felé fordult és végigmérte. Sovány volt, nyegle, szemüveges, és valami szörnyű ruhái voltak. Azok a szörnyű ruhák is mocskosak voltak, csöpögött belőle a démonvér, néhol sáros és poros volt. De csoki barna szemei így is megbabonázták a srácot. Bár borzalmasan öltözködött, az arca egész férfias volt már. Körülbelül velük egyidős lehet, vagy egy kicsit fiatalabb, elvégre az arca még csak pihés, nem teljesen borostás.

− Jól van, elvisszük az Intézetbe, de te felelsz érte! Akármit is művel, a te lelkeden szárad!

− Oké, benne vagyok. – Louis megadóan volt vállat, majd megpaskolta Liam vállát és intett neki, hogy kövesse. A srác kellemetlenül érezte magát, mindenki undorodva nézett rá, főleg az a fekete hajú, aki, ha tehette volna a puszta nézésével meggyilkolta volna. Ezek szerint nem valami szimpi a többieknek. Mégis engedelmesen követte az Árnyvadászokat és furcsa mód egész úton nem szólt egy mukkot sem.